A Master of Wine cím laikus füllel bár furcsán és régimódian hangzik, a borvilágban olyasmi szerepet jelent, mint a Csillagok háborújában a jedik: ők ilyen mindentudó, megfellebbezhetetlen szakértőnek számítanak, akiknek a szavára akkor is adnak, ha amúgy nem értenek velük egyet, ha ajánlanak egy bort, az nagy dolog, azzal azt onnantól még inkább el lehet adni. Azzal, hogy Bońkowski megszerezte a mesterszakos diplomáját borügyben, ő lett az első kelet-európai, aki ráadásul itt is él. (Ivan Barbic bár horvát származású, de Svájcban nőtt fel, svájci zászló alatt lett MW, a Horvátországban élő Jo Ahearne pedig brit.)

Leszámítva a borászok vágyát azt illetően, hogy egy szigorú ítész által a maximális 100 pontra értékelt bort készítsenek, Master of Wine-nak lenni a legnagyobb elérhető cél a borvilágban: főleg borbeszerzők, szakírók és borászati tanácsadók törekednek erre, igaz, ezek a szakmák sokszor ma már keverednek, miután mindenki önmarketingben utazik, és a lehető legszélesebb portfóliót építi ki magának. Amint MW lett valaki, onnantól nincsenek gondjai: mivel a szakma csúcsára került, minden ajtó megnyílik előtte, tele lesz állásajánlatokkal, a mailfiókja meghívásokkal, mindenki látni akarja, fotózkodni vele, mindenki meg akarja neki mutatni a legújabb borát, neki csak a megfelelő árlistát vagy bérigényt kell összeraknia, hogy ebből ne csak borélményben, de anyagilag is a legjobbat hozza ki.

Az oka ennek az, hogy a Master of Wine-vizsgát letenni nagyon, nagyon nehéz: az elméleti feladatokat követően a borszakértők kapnak tizenkét pohár bort, amikről meg kell állapítaniuk a bor termőhelyét, a szőlőfajtá(ka)t vagy blendet, az évjáratot és a borkészítés módját is. Nincsenek tipikus vizsgaborok, elvileg épp úgy kerülhetnek a MW-jelöltek elé mondjuk marokkói vagy brazil borok, mint a legklasszikusabb bordóiak, sőt, akár bordói típusú házasítások is Moldovából, Villányból, Észak-Macedóniából. Ruszti aszú, kutjevói olaszrizling, liguriai vermentino, vinho verde, burgundi dűlőszelekció, Sancerre, Chablis, Rioja, Franciacorta: ezeket felismerni itt alapszint.

Ez nehéznek hangzik, de nem lehetetlen: amikor még az egyik legfelkészültebb magyar borszakember, a most a villányi Csányi Pincészetet vezető Romsics László volt a Törley főborásza, én pedig ott gyakornok voltam, többek közt az is a feladataim közé tartozott, hogy neki vakkóstolókat rendezzek, mivel akkor épp erre az MW-vizsgára készült. Megdöbbentő volt látni, micsoda találati arányt hozott le tesztről tesztre, elég gyakori volt a 12/12: ehhez azonban rengeteg utazás és rengeteg kóstolás kell. 

Meg tanulás: a lengyel szakembernek jó hat év kellett ahhoz, hogy végigmenjen a vizsgafolyamaton, úgy, hogy borokkal alsó hangon 2009 óta foglalkozik. Mivel ez nagyon költséges (elég, ha arra gondolunk, hogy beutazni a világ legtöbb releváns borvidékét mennyibe kerül, vagy arra, hogy az utazások szüneteiben rendszeresen kóstolni a világ borait nem épp olcsó), a legtöbb jelentkező mögött áll egy szponzor is: vagy a munkáltatója, aki erre egy később marketingcélokra is hasznosítható képzésként tekint, vagy egy olyan cég, amely jó PR-nak gondolja a tehetséggondozást.

Egy MW rengeteg helyzetben jól jön: borbeszerzőként például rögtön tudja, hogy mondjuk egy hipszternegyedben nyitott üzletben milyen feltörekvő országokból jövő olcsóbb borok lehetnek az alternatívái a drágább borvidékek palackjainak (például adhat egy szekszárdi kadarkát vagy burgenlandi kékfrankost burgundi pinot noir helyett), ahogy a prémium szegmensben azt is, hogy mely borvidék mely évjárata meddig érlelhető, mikor lehet a csúcson, és ennek megfelelően hogyan érdemes azt árazni. Egy borgyárban nagy segítség a főborász számára, ha átkóstolja a tartályokat, és javaslatokat tesz a házasításokra különböző stílusok mentén. A különböző bormarketinggel foglalkozó hivataloknak és cégeknek pedig kiváló promóciós felület: neki csak arra kell figyelnie, hogy a hitelességének ne ártson, ha rosszat ad el.

Wojciech Bońkowski a DWWA portál fotóján

A rossz nyelvek szerint azonban mivel a Master of Wine Intézet központja Londonban van, az azt irányítók szeretnék a brit dominanciát megőrizni a világ borpiacán, így kifejezetten ritka, hogy akár németeknek, osztrákoknak osszanak ki MW-címet, nemhogy kelet-európaiaknak: eddig minden magyar próbálkozó megtorpant valahol a vizsgafolyamatban, és végül feladta. Wojciech Bońkowski most megszerzett címe ezért ekkora szám: igaz, a lengyel borpiacban rejlő lehetőségek már csak az ország mérete és vásárlóereje miatt is nagyobbak, így igazán kijárt már végre nekik is egy Master of Wine.

A lengyel borbloggereknek és borszakíróknak évek óta képzéseket tartó, a közép-európai borkultúrát a szívén viselő, de semennyire nem patetikus Bońkowskival pár éve egyszer kóstoltam együtt Varsóban, hovatovább vittem neki egy pécsi cirfandlit, amiről nemcsak pontosan tudta, hogy micsoda, hanem ismerte a termelőt is (Belward pincészet), és két korty után belőtte, hogy volt már a fajtának jobb évjárata, összességében pedig nem volt túl elégedett a borral, noha mondta, hogy potenciál lehet benne értő kezek alatt: azaz pontos látleletet adott egy nemcsak Magyarországon, a világon is csak pár hektáron termő, alig ismert szőlőfajtáról is.

És hogy miért lehetőség ez a magyar borászatoknak? Sokan csinálták azt közülük, hogy idehívtak brit MW-ket tisztes napidíjért, akik aztán össze-vissza dicsérték a magyar borokat, és a globális best practise alapján olyan stílusokat próbáltak nyomatni, amikben a magyar borok sokszor se nem önazonosak, se nem túl izgalmasak. Mivel a lengyel szakember több, mint egy évtizede követi és figyeli elég kritikusan a magyar borokat, most végre egy olyan profinak lehet itthon fizetni a MW-cím adta plusz borpiaci figyelemért, akitől az lesz a fura, ha feltűnően dicsér. Nála ez nem udvariasságot jelent majd, hanem tényleg jó bort.

Plusz: ha valaki, hát ő fel fogja rakni a borsznobok térképére a klímaváltozás hatásai miatt évről évre egyre izgalmasabb és nagyobb területen termesztett lengyel bort is.

A cikk szerzője a Gemišt főszerkesztője, az eredeti cikk is ott jelent meg.