Mikor születnek e szavak, böjt van – ugyan egy-egy megkésett jelmezes mulatozás még felveri a hamvazó szerdán reánk hagyott csendet. A társadalom nagyobb hányadában a böjti időszak nem tudatosul, holott valamiféle információja szinte mindenkinek van róla.

Sokan vallási színekkel ruházzák fel, amely egyfelől érthető, ám történelmi vonulatát vizsgálva már nem egyértelmű. A böjt lényege – bármely oldalról is szemléljük – azonban világos: a lemondás. A lemondás tárgyát azonban már egyértelműen a böjtöt tartó meggyőződése, vallási vagy világi hovatartozása határozza meg.

Talán meglepő, hogy a klasszikusan jobbnál-jobb húsokat tárgyaló rovat látóterébe a hús elhagyásának szertartásossága kerül, pláne, ha ez avval is kiegészül, hogy a szöveg írója mintegy negyvenöt napra a boroknak és az édességeknek is búcsút int. Ez egy bor-gasztronómiai témájú lapban már-már skandalumnak tűnhet. Pedig nem az, hanem meggyőződés, szokás, amely éveket hidal át és mindig valamiféle pozitív hozadékkal zárul.

Bevallom, amikor először találkoztam az élethelyzettel, hogy a közelebbi ismeretségi körömből valaki komolyan zsinórmértéket von, és hosszabb időre tudatosan megváltoztatja étrendjét, magam is meglepődtem. Hiszen mindaddig csak a klasszikus hobby böjtölőkkel találkoztam, akik a periódus alatt minden pénteken sutba vágják a kövesztett szalonnát meg a csülökpörköltet, egykedvűen majszolják a haltöpörtyűt, lévén az nem hús, majd leöblítik némi sörrel, mert az nem alkohol, talán csak a medve marad ki a misztériumból, mert az nem játék.

Nem egyértelmű számomra, hogyan keveredtem bele a dologba. Talán játékos kedvem okozta, hogy felállítsak magamnak egy belátható próbatételt, aztán pedig bejárjam határaim.

Bevallom, az első periodika váratlanul vagy inkább felkészületlenül ért. Tudtam, hogy valamiféle tematika, stratégia hasznos lenne, de az élet sűrű szövésűvé vált, és hirtelen elkezdődött a böjt. Kis tanácstalanság, kapkodó receptvadászat, némi korgó gyomor és egyensúly. Valahol a közepe táján nagyon jó lett volna fröccsözni egyet, pláne, hogy a tavasz is előtántorgott a tél jégvirágos mélyéről.

A második év és alkalom már nem az ismeretlen vidék beláthatatlanságával közelített. Tudtam, hogy mekkora a táv, hol támadnak a gasztronómia démonjai és társam is akadt, akivel kéz a kézben szelídebb arcát mutatta a lemondás, ráadásul egy egészen széles receptpalettáról lehetett már válogatni a finomabbnál-finomabb böjti ételeket. A a leginkább mosolyt keltő, hogy a hétköznapok embere nem tudja elképzelni, hús nélkül is lehet élni, és ez általában az „akkor mit eszel?” kérdésben ölt alakot. Második alkalommal sem voltam eléggé következetes, mert a fehérje (tej, tojás, sajt) egyensúlyra nem figyeltem kellően, így a kedvező néhány kilogrammnyi fogyás mellett sajnos izomtömeget is veszítettem, amely semmiféleképpen sem célja a megváltoztatott étrendnek. És persze egy jó fröccsözés félidőben sem, hajajjh!

A harmadik alkalom – talán a mesebeli szám okán – eddig a leginkább zökkenőmentes. De nagyobb a tapasztalat, több az emlékanyag és mindazon pozitív hozadékok, amelyek segítenek élni, itt tornyosulnak körülöttem és a kitartást erősítik.

Az meg már szokványosnak mondható, hogy a periódusra átlagban öt nagyon komoly gasztronómiai meghívás esik. Ilyenkor elkezdődik a trakta, hogy tegyek kivételt, hiszen egy alkalom, egy kóstolás nem oszt, nem szoroz. De ez nem így van. A böjt, mindig testi és lelki „próbatétel”. Ha orvosi hivatásomnál fogva azt szemlélem, hogy a testben jelentős szintű anyagcsere-változás zajlik, amit divatosan méregtelenítésnek hívnak, akkor nem tekinthetek el a dolog lelki oldalától sem. Legegyszerűbb talán úgy megfogalmazni, hogy segít élni, vagy élesebben látni. És elég csupán egyszer megtörni, máris az egész értelmét veszti – én legalábbis ezt makacsul hiszem.

A pozitív hatását a karnyújtási körben zajló életre jól mutatja, hogy minden erőltetés, győzködés nélkül három, kifejezetten fontos ember is böjtöt tart a közvetlen környezetemben. Mindenki egy kicsit másképp, a maga módján, de szem előtt tartva a célt, dacolva a kísértésekkel. A legvégén, ott vár mindnyájunkat önmagunk legyőzésének sikere, testi- és lelki pozitívumaival egyaránt.

Csak az a fröccsözés fog hiányozni cefetül, nagyjából félidőben…