Kezdjük azzal, hogy a Szekszárdi Szüreti Napok (minden hibája mellett és ellenére) az ország egyik legjobb boros rendezvényre. Nem is annyira a programok, a helyszín, vagy a szüreti felvonulás, de nem is kizárólag a kitelepülő borászatok teszik azzá, ami. Hanem van egy egyedülálló hangulata.

Idén kisebb-nagyobb felzúdulást váltott ki, hogy a megszokott és bejáratott (ha egy kisebb város esetében beszélhetünk ilyenről) Béla király térről a boros standok átkerültek a vurstli helyére a Szent István térre. Lett így szélesebb, hosszabb, kényelmesebb, bortér helyett a borutca. Mindent összevetve jótékony változás, ha nem is kevésbé, de másképp hangulatos környezetben.

^{Fotók: szuretinapok.hu}

Aminek lehet is örülni, mert a korábbi években gyakorlat volt, hogy már este hatra rendesen bedugult a standok előtti terület, gyalogosan nehéz volt átjutni, nemhogy mentőautóval sürgős esethez. Viszont a helyszín egyúttal szűrt is: jobbára csak az ment oda, aki bort akart inni, esetleg pálinkát, és a közelben nem is sok vendéglátóegység.

Az új helyszín a kényelem oltárán ezt beáldozta: nagyobb tömeg fért el, de nem feltétlen borfogyasztó közönség, a környéken több bolt, vendéglátóhely is működött. Nem mintha a szekszárdiak egy százas miatt sört innának inkább. Mert valóban, erre az ünnepre a helyiek készülnek, talán félre is raknak, és fogyasztanak: a szüreti napokon bort kóstolni rang.

Rang kóstolni, rang beszélgetni, rang összenézni a borokat, rang a szekszárdi borásznál költeni, büszkeség kérdése. Olyan diszkós srácok kóstoltak bort lelkesedéssel, akikből jobb esetben is a bacardibreezert nézné ki az ember. Nemre, korra, társadalmi hovatartozásra való tekintet nélkül az átlag szekszárdi hasból felsorol akármennyi szekszárdi borászt, míg a pécsiek általában azt sem tudják, hogy egy történelmi borvidék közepén élnek. Édes vöröset is kevesebben keresnek, olyannal én négy nap alatt nem találkoztam, aki kólával akarta felütni bort, illetve egy csapattal igen, de kiderült, hogy ők meg Pécsről jöttek.

Szekszárdnak tehát hangulata van, a kínálat sokszínű, természeténél fogva belterjes, de mégsem az, viszont nagyon bensőséges, őszinte, családias, békés. Felkészült, és kötelező poharat venni, nem drágán, idén ötszázért.

A kitelepült éttermek idén is jók voltak, talán az árak követték az inflációt tavalyhoz képest, vagy az adagok lettek kisebbek, persze lehet, hogy az érzés csalóka. Elkészült egy szép közvécé is, egyik szemünk nevetett, a másik sírt, mert cserébe beáldozták a toi-toit, szóval azt a tízezernyi tömeget négy - igaz ingyenes - piszoár meg egy kabinos szolgálta (volna ki), mert az rendben van, hogy a lányok sorban állnak, megszoktuk, nade a fiúknak is kellett.  

Hogy jövőre marad-e a helyszín, majd eldönti az önkormányzat (vagy a borászok összefogása), majd kell pro-kontra érveket felsorolni, hogy olyan lett, mint Szegeden, hogy kevesebb volt a bevétel, satöbbi.

Mi belenéztünk a fesztivál 5 darab 2012-es borába, ami jó valahol, de minek, messze van ide a Varga Pince, a sok más között persze bőven elfér. Kifejezetten tetszett a Szeleshát Elveszett Évjárata 2010-ből, franc és sauvignon, könnyű, gyümölcsös, baromira ivós bor, nem préslé, de olyan hangulatban. Kadarkáztunk Németh Janóéknál, kicsit rusztikus, nagyon szép, Bősz rajnainak örültünk. Új pincék közül néztünk Lajvért, ígéretes, de még azért nem dobtunk hátast, néhány bor túl is volt játszva, vagy átlagosnak tűnt inkább, de reméljük be fog indulni. Idén települt ki az Illyés Kúria is először, az orvos-borász Miki bácsi kékfrankossal, kadarkával, kékfrankossal, cabernet sauvignonnal. Szépek, letisztultak, ilyen az, amikor bele kerül az ember személyisége is a borba. Kifejezetten jó volt a kadarka, pedig szűztermés és barrik hordós, és mégis nagyon szépen működik, amíg tart, biztos jól áll neki.

Nem a fesztivál hibája, de nem egy angol nyelvért könyörgő látogatóval találkoztunk, akinek információra volt szüksége, és a továbbra is hiányzik a megfelelő mennyiségű és minőségű szálláshely. Mert a szekszárdiak mellett mások is szeretik ezt a fesztivált.