A nyitókép a Boldog Pincében készült, az adonyi Ráchegyen. Nem borvidék, mégis örömmel, szeretettel és hozzáértéssel készülnek itt is a jobbnál jobb borok. (fotó: Ercsey Dániel)

Nehéz lett volna általánosságban, és nem magamra vonatkoztatva érteni a dolgot, úgyhogy ijedten, sértetten, tanácstalanul fogalmaztam is neki egy választ, ami hellyel-közzel megmagyarázta, mit miért is írtam. Tanár úr, kérem, én. De akkor egy lényegeset még nem értettem – bár az is lehet, hogy ő nem értett egy lényegeset velem és a magamfajtákkal kapcsolatban. Nevesül, hogy a borról írás még nem borszakírás (mentségemül, ha valahol tévesen akként aposztrofálnak, borszakíróként mármint, mindig kikérem – és nem magamnak, hanem a valódi borszakírók nevében helyettük, miattuk, nekik azt, hogy egy lapra legyünk sorolva, mert mindannyian leírtuk már, hogy tannin). Nem beszéltük meg akkor és azóta sem, se vele, se mással, hogy szabad-e borról írnia annak, aki nem szakember. Hogy osztanak-e a kibicnek lapot. (Szerintem igen; hogy miért, arról később.)

A Pécsi Borozó új főszerkesztője, Ercsey Dániel újraélesztett egy kis ars poeticázást arról, ki is, mi is a borújságíró (borszakíró?), mi a dolga, mi nem a dolga, kinek ír, miről ír, és legfőképpen, miért ír. Hogy a kettő egymás szinonimája, vagy olyan bogár-rovar, rovar-bogár viszonyban vannak-e, nem teljes világos számomra, pedig nem egészen mellékes. A rengeteg felvetett probléma szinte mindegyikével egyetértek viszont. De mivel nem szeretném felnagyítani vagy kisebbíteni egyiket sem azzal, hogy írok vagy hallgatok róla, ezért csak annyit most: mindenki, akit a legkevésbé is érdekel a téma, olvassa el Bukovics Martin, Tompa Imre, Ercsey Dániel, Szabó Zoltán és Harka Éva írását a Pécsi Borozóban! (És ha ez most máris dörgölődző PR-fanfárnak hat, nem érdekel: ma leghitelesebb borújságírást a Pécsi Borozónál és a Borigónál csinálnak – bár ide sorolhatnám még létezőként Alkonyi László Borbarátját is!)

Nem akarok odakéretőzni az asztalukhoz, odasumákolni magam a közös fotó szélére, hogy úgy tűnjön, egy brancs vagyunk mi. Mert nem vagyok borszakíró, a néhanapi borkóstoló- és borbírálati meghívásokat inkább tekintem baráti gesztusnak, mint érdemeim elismerésének. Ha tudok olyannak is újat mondani, aki nálam jobban ért a borhoz, nekem bőven elég. Vagy, ha tudok úgy mesélni, hogy a bor mellett a történetnek is legyen zamata, tartama, lecsengése. Ha át tudom adni, miért C-dúr az egyik palack, miért jambikus trimeter a másik, vihar utáni tájkép a vásznon a harmadik. De a tündérekkel való játszás nem mentesít az alól, hogy a magam igazsága mellett a szakmát is valamelyest tudjam, helyesen mondta Bukovics Martin. Talán mára, ha azt mondom, ez nem battonage, hanem sur lie, ritkábban lövök mellé, mint meg nem értett muskotály koromban.

Az én borújságírói küldetésem, ha van ilyen, és hízeleghetek vele magamnak, hogy kedvet csináljak a hozzám hasonlóknak ahhoz, hogy kimenjenek a hegyre, beszéljenek a megmaradt öregekkel, értsék meg, hogy Othello, Izabella, Noah és Delawari is elfér a chardonnay meg a pinot noir mellett, hogy merjenek kóstolni, valamit gondolni a borról, és megnyilvánulni, véleményt mondani, ha kedvük úgy tartja. Hogy demokratizáljam a borról való beszédet, a borhoz mint gasztronómiai és kulturális alapélményhez való hozzáférést, a téttel bíró és tét nélküli okoskodás jogát családi ebédnél, kocsmaasztalnál. És legfőképpen, hogy kedvet csináljak a szőlőmunkához, ami ugyanolyan csodálatos ujjgyakorlat az inni akarónak, mint a Chopin-játékosnak a Czerny-etüd.

Nem jó, ha bárki kirekesztődik a bort szeretők közegéből, mert egyesek túl fennköltnek érzik magukat ahhoz, hogy közösködjenek vele. Nem jó, ha valaki egy életen át beéri azzal, hogy jaj, ő nem ért a borokhoz. Mindenkivel, akitől elvesszük az esélyt, hogy elmondhassa a maga történetét szőlőről, borról, mindannyiunk közös kultúráját szegényítjük. Ha csak annak engednénk hangszert a kezébe, aki már járt a Carnegie Hall színpadán, holnap már oda sem engednénk föl senkit. Sokféle érvényes megszólalás van. Keressük meg mindenkinek, keresse meg mindenki magának azt a hangot, ami nem hamis a szájából.

Ha ugyanis egy borvidékről eltűnnek a negyed-, fél-, egyhektáros kisbirtokok, ha az összes Józsi bácsi meg Mariska néni (elnézést a suta közhelyért) összes fia meg lánya városba költözik, és már csak ingatlanossal jár ki hegyre, és nem megy ki helyettük senki; ha kiesik egy teljes generáció abból a láncolatból, ami évszázadokig adta egyik kézből a másikba a pincekulcsot, mint a Szentírást, akkor így vagy úgy, ezért vagy azért, de a professzionális borászatok is ki fognak kopni onnan. Míg a paraszt nem beszél deákul, a földesúrnak sem szabad elfelejtenie a magyar szót, intette a rátarti értelmiséget Bessenyei György. A szőlőkultúra az apró zártkertekben, a borkultúra az egymással eszmét cserélő baráti közösségekben él túl, nem a száz hektáron, nem a Vince Gálán.

Hát, ezért írok kéthétről kéthétre, úgy, ahogy.

A borokról?

Ez az írás eredetileg a Magyar Hang 2024. október 25-i számában, az Ásó, kapa, uzsonnabor rovatban jelent meg. Most a főszerkesztő és a szerző engedélyével közöljük.