Nyitókép: A cefalúi székesegyház pantokrátor Krisztusa (fotó: Ercsey Dániel)

Nos, kezdjük az elején, mert talán ott a legjobb, úgy lesz a legkerekebb a történet. A bor a vitis vinifera… stb, stb. Hallottuk, olvastuk, tudjuk, tanultuk. Ennél egyszerűbben, érthetőbben nem lehetne leírni, így ez a mondat, maga a fogalom, hogy mi is az a bor, én sem tudom megfogalmazni. Az, hogy mi nem, azt viszont igen: a bor, kb 8-17%-os alkoholtartalma ellenére nem egy alkoholos ital, egészen pontosan nem csak az. Sokan azt mondják, sörös nemzet vagyunk, én pedig minderre azt, a bor kultúránk, hagyományaink szerves része, már évszázadok óta. Olyan, ami összetart, egybekovácsol népet s nemzetet, erősebben, mint a pillanatragasztó két ujjat. Mert ez a kötelék – akkor is, ha sokaknak fogalma sincs erről- elszakíthatatlan. Éppen ezért ezt, ha tetszik, ha nem, tudomásul kell vennünk, el kell fogadnunk, ezt az értéket, hagyományt, köteléket óvni, ápolni, megőrizni kell, ezáltal kötelességünk. Borissza létem első éveiben csak egyfajta bor létezett, a nagyseggű villányi vörös, legyen jó hordós, alkoholja meg legalább 13%. A berúgás már akkor sem volt opció, de akkor azt gondoltam, ez a bor, illetve a BOR.

Fotó: Ercsey Dániel

Most már tudom, hogy nem így van. Azóta megismerkedtem a fehérborokkal is, az alacsonyabb alkoholokkal és azt kell mondanom, nem bántam meg. Bock Józseftől Laposa Józsefig látszólag kacskaringós út vezet, ám nekem mindez magától értetődő volt. A divatirányzatok és a borfogyasztási szokások azonban változóban vannak, ahogyan a mi kis világunk is. Az alacsony alkoholtartalmú borok előretörése szemmel látható, mind ahogy az is, hogy a mai fiatalság látszólag és mérhetően is elfordulóban van az alkoholos italoktól. Ennek egyik vesztese a bor. Méltatlan ez a veszteség, hiszen jórészben azért történt így, ahogy, mert a bornak alkoholtartalma van, nem is kevés. Sajnos a jelen felnövő generációban elfelejtettük tudatosítani minden borfogyasztást ösztönző kampány ellenére, hogy a bor nem, illetve nem csak egy alkoholos ital. Ezért aztán a mai generáción már nem segít a dobozos 0,33-as bor, a hasonló prosecco, hiszen ők inkább megisznak egy pohár sört, cidert, vagy a sokkal egészségtelenebb energiaitalok egyikét választják. Szomorúan látom ezt a trendet és még szomorúbban azt, ahogyan egyesek- köztük a boros piac számottevő tényezői is- megoldani kívánják ezt a problémát. Létrejött ugyanis egy olyan kategória, ami betölteni kívánná az űrt, megoldani szeretné a problémát. Ez a kategória pedig nem más, mint az egyesek által bornak hívott alkoholmentesített „bor”.

Odüsszeusz borral kínálja a küklopszot (fotó: Ercsey Dániel)

Aki kicsit is tisztában van a szőlőtermesztés, borkészítés fogalmával, az jól láthatja egy tizedmásodperc alatt, hogy ez két egymásnak teljesen ellentmondó szó, hiszen ilyen nincs. A bor a szőlőből emberi kéz - és sokszor már űrtechnológiával felszerelt gépek- segítségével, de természetes úton kialakuló ital, melynek elválaszthatatlan, megkerülhetetlen és kihagyhatatlan, egységet képező része az alkohol. Olyan rész, mely nélkül a bor nem bor.  Ha valaki ilyet fogyaszt, árul, tegye, váljék egészségére. Én magam még nem ittam ebből jót, de biztos vagyok benne, hogy van, aminek élvezeti értéke is van. Egy dologról ne feledkezzünk meg azonban: ez az ital, nem bor, szóval ne hívjuk így. Ez nem egy kenyér, amiből van gluténmentes, de attól még kenyér, nem szénsavas üdítő, aminek nincs hozzáadott cukortartalma, mégis üdítő.

A kultúrának (bor és olaj) lassan befellegzett? /Palermo/ (fotó: Ercsey Dániel)

Az a fiatal, aki alkoholmentesített, kémiailag megerőszakolt terméket fogyaszt, azt már elvesztettük, mint ahogy azt az időset is, aki bor fogyasztása után néz ilyen vagy olyan indok miatt alkoholmentes alternatíva után. Az alkoholmentesített „bor” fogalma, fogyasztása, forgalmazása hosszú távon az érintettek valódi borral való igazi kapcsolatát szünteti meg irreverzibilis módon. Olyan tévútra, zsákutcába visz, ahonnan csak nagyon nehezen lehet -ha egyáltalán lehet- visszatérni. Aki ilyet tesz, nem rossz, ember, csak rossz úton járó. Én ugyanúgy kedvelem, ahogy eddig, hiszen ez életünk egy kis része, nem az egész, de magam nem vagyok hajlandó beállni a sorba. Azt azonban tudnia kell mindenkinek, hogy aki ezt teszi, az a hagyományainkat, közös értékeinket hagyja el, felejti el. Nem azzal, hogy lemond az alkoholról, hanem azzal, hogy nyíltan, nem titkoltan azt hangoztatja, hogy az alkoholmentes termék bor, ezért iszom, ezért forgalmazom, mert ez jobb alternatíva, egészségesebb -nem- emellett lehet vezetni is. Egy szó, mint száz: igyunk ha kívánjuk ezt az alkoholmentes terméket, forgalmazzuk bátran, de nagyon szépen kérem, könyörgöm, ne hívjuk bornak, mert nem az.

Agrigento (fotó: Ercsey Dániel)

Zárszó: akit a fentiek nem győztek meg és esetleg sorakoztatná az ellenérveket, tegye, szívesen hallgatom. Egy dolgot azonban nem kell, mert tisztában vagyok vele- és ezt csak a „hűde egészséges vagyok és hogy vigyázok magamra” típusú emberek miatt írom: igen, tudom, olyan, hogy egészséges mennyiség nem létezik borból és más alkoholos italokból sem, hiszen az alkohol tulajdonságainál fogva már kis mennyiségben is pusztít hasznos részeket minden emberből. Ezen a vonalon el lehetne még sokáig menni, de aki kíváncsi arra, hogy akkor miért is igyon akkor bort/alkoholt ha nem egészséges, az tanulmányozzon pár erre vonatkozó tanulmányt, mondjuk a francia étel/ital kultúráról és annak összefüggéseiről a várható élettartammal.

A bortól kicsit elkanyarodva evezzünk az innivalók után az ennivalók felé. Olyan dologról lesz szó mely szintén szorosan kapcsolódik a hagyományainkhoz.

Egy pillantra azt hittem, hogy Szent Márton ábrázolás, de aztán rájöttem, hogy Macedóniában és az ortodox közegben ez furcsa lenne. Mindenesetre katonaszent libával. Állítólag Szent Trifon, de ilyen ábrázolását eddig még nem ismertem. (fotó: Ercsey Dániel)

Nemrég szinte bombaként robbant a hazai édességpiacon a dubaji csokoládé híre. Ugye a közösségi média szerepe életünkben… Eddig hallani sem hallottunk erről, de most minden nap többször kerül elénk a híre, mint bármi másnak, befészkelte magát agyunkba, gondolatainkba, érzelőbimbóinkba, gyomrunkba. Végre valami, ami összeköt minket itthon, ebben a kis hazánkban élőket. Hiszen annyi, de annyi minden elválaszt: politika, pénz, volt-e covid vagy sem, milyen mérgezőek az ellene adott oltások, milyen a magyar foci, már megint kikapott a Fradi. De most itt van a hamis megváltó, a 90g-os csoda, egy édesség, mely végre összekovácsol minket. Teszi ezt úgy, hogy szinte minden hozzávalója idegen tőlünk. Kíváncsi lennék, hogy azon emberek közül, akik kóstolták ezt az édességet, hányuknak mondott valamit is néhány hónapja bármit is a tahini, pisztáciakrém kifejezés, hogy a kadayif tésztáról ne is szóljak.

Mint minden új, trendi, divatos dolog, ez is ugyanúgy járt: az ára az egekben. Mondjuk legyen is, a pisztácia soha nem volt olcsó, csokoládéból pedig a jó minőségű szintén ez a kategória. De az ár most mintha nem számítana. A darab korlátozást bevezető élelmiszerlánc közelében dolgozom, nap mint nap vásárlójuk vagyok, így aztán első kézből szembesülhetek az ott történtekről- szerencsémre nem mindenről. Azt azonban jól látom, hogy többségünk nem él jól. Hiszen, ha így lenne, nem lenne sorbaállás nyitáskor a féláras tegnapi zsemlékért, éhezők viadala a nyugdíjasok között az éppen aznap akciós almáért, narancsért. De most ennek is vége, hiszen itt a „megváltó” az új divat, a dubaji csokoládé. Amiből mindenki szeretne enni, venni, kóstolni, aminek mindenki szeretne részese lenni. Nem baj, hogy a hónap második felére már csak féláras zsemle jut, ezt meg kell venni. Mert ettől boldogabbak leszünk, mert ez státuszszimbólum, csak az lehet kiváltságos, érezheti magát a felhők és mások felett, ha kóstolta. Mintha valami külföldi utazásról, vagy egy új kocsiról lenne szó, ha nekem megvolt- mint egy jó nő- akkor már én is vagyok valaki, de minimum a társadalomba tartozónak érezhetem magam.

Krisztus a vízen jár /Palermo/ (fotó: Ercsey Dániel)

A mai világunk tele van fájdalommal, háborúkkal, széthúzással, de aztán jön a megmentő dubaji csokoládé és megment minket a gyötrelmektől, fájdalomtól, mint egy jó fájdalomcsillapító. Teszi ezt úgy, hogy közben rombol, mert hamis, pillanatnyi örömöt, gyönyört nyújt a valódi érték, megoldások helyett. Ebben a történetben sokan érzik magukat nyertesnek, szerencsének- azok, akik már a dubaji csokoládét kóstolták. De tévednek. Hiszen ebben a történetben csak a multik nyernek, mi soha- én mondjuk nem is akartam. Mi a legnagyobb vesztesek lehetünk, ha nem vagyunk résen. No nem azzal, hogy esetleg nem eszünk ilyet, mert mindenkit arra buzdítok, hogy bátran kóstolja meg ezt is, a többi eljövendő új terméket is. Vesztesek akkor leszünk, ha a dubaji csoki által nyújtott talmi csillogásnak bedőlünk, ha otthonainkban 10 nap múlva sült gesztenye, mézeskalács szaloncukor és világító karácsonyfa helyett a dubaji csokoládé nyújt örömet, ha a töltött káposzta utáni bejglit felváltja a szezámmag és pisztáciakrémes tekercs. Mert a dubaji csokoládé lehet finom, lehet különleges, lehet vágyakozni rá, lehet enni is belőle, de a hagyományainkat, szokásainkat félteni tőle nem oktalanság. Mert úgy köt össze minket, hogy közben megfoszt minket attól, ami ezidáig közös volt bennünk. Ez pedig veszélyes, olyannyira, hogy csak tudatosan odafigyelve lehet kordában tartani. Hamis gyönyört, hamis összetartozás érzést kelt, én pedig az ilyen dolgok hallatán felkiáltójelet látok magam előtt. Mert ahogyan a mélyszegénységben élők nagy százaléka közt tarol az alkoholizmus, úgy visz mindent most köztünk is a dubaji csokoládé, mert az alkoholhoz hasonlóan pillanatnyi gyönyört, hamis boldogságot nyújt.

Újra Cefalú. A latin epigramma körbe a következő: „Factus homo factor hominis factique redemptor / iudico corporeus corpora corda Deus” – „Én, az ember teremtője emberré és alkotásom megváltójává lettem, / s testté lett Istenként testeket és szíveket ítélek.” Ez maga a keresztény teológiai ellentmondás. Mindeközben Krisztus kezében a könyv, ahol latinul és görögül is szerepel (!) János 8:12. Az építéskor még csak pár éves egyházszakadás híre ide akkor még nem ért el. (fotó: Ercsey Dániel)

Végszó: hát nem lett ez a néhány karakter túl ünnepi. Hogy mit is kívánok a Kedves Olvasónak az ünnepre? Terített asztalt, ahol a család tagjai egyszerre, egészségben, boldogan, egymással békében fogyasztják el az ünnepi vacsorát. Az asztalon legyen mindenképpen egy üveg finom bor, olyan igazi, olyan, amit féltve őrzünk egy ehhez hasonló napra. Ha pedig a fa alatti ajándékok közt találunk egy tábla dubaji csokit, akkor azt is bontsuk fel jó szívvel és együk is meg, ha lehet közösen, egymással megosztva az élményt, tapasztalatot. Ha ízlett, menjünk, az ünnepek végeztével vegyünk még egy táblával- egyszer én is meg fogom kóstolni. Közben pedig ne felejtsük, hogy az ünnep nem az édességtől lesz az – a múló hóbortok szülte édességtől biztosan nem, hanem tőlünk, emberektől.

Kellemes ünnepet kívánok!