„Úgy látszik, érdemes írni” – zárja uzsonnaborról szóló zseniális szösszenetét Márai Sándor. És valóban, érdemes írni; persze talán az sem baj, ha az ember nem tartalmat gyárt, hanem gondol is valamit, amikor tollat, billentyűzetet ragad: Szentesi József legutóbb megjelent jegyzetünk után felhívott, ha van kedvünk, még a szüret hajnalhasadása előtt (kevés szőlő lett eddig beraktározva) guruljunk el vele a Velencei tó mellé, és járjuk be a hegyet, megmutatja, elmeséli, ami van. Hogy van-e kedvünk? Nincs az az interaktív múzeum, kurzus, kóstoló vagy konferencia, ami többet mesélne a borról, mint egy szőlőhegy.

Sosem értettem (értettük) azokat, akiknek ott kezdődik és végződik a történet, hogy palack. Mintha valaki életrajzát a nyugdíjas éveivel kezdenénk. És meggyőződésem, bármennyit is írunk citrusokról, aszalványokról meg hordófűszerekről, sosem leszünk elég közel a titokhoz, ha nem látjuk a tőkét. Mi most nemhogy tőkéket láttunk meg fürtöket, láttuk a szemzés, a fásba fás oltás csodáit, a bakművelés, a kordon meg az egyesfüggöny termésdagályát és -apályát (bizony, amikor ilyen szűken méri a Jóisten az esőt valahol, az az egy-két méter sem mindegy, amennyivel többet utazik gyökértől bogyóig az anémiás életnedv), szopogattuk a cukrokat és savakat, együtt latolgattuk, mennyi ideig lesz még viselős a fürt, ha nagy eső jön, ha ennyit hűl, ha annyit melegszik az idő. Ha majd valaki csak úgy megkóstolja a ’25-ös évjáratot, okosíthatja magát mindenféle jól edukált hókuszpókusszal, de nem fogja érteni, hogy a Csókaszőlő már nem a kádat, de a lavórt kongatja, a gyökérről nevelt meg a nemesen hajtó szőlők olyanok, mint az édes meg a mostoha, a Kadarka meg nem nyelv, hanem nyelvjárás. Ahogy talán azt sem, hogy a szőlőnek a gyökere a talajban, de az emberben is kapaszkodik, mert ha nincs kultúrája, múltja és jelene, holtnyelv lesz belőle is, amit majd csak tanszékek professzorai beszélnek orrcsúcsra ejtett cvikker mögül.

De egyelőre ez a veszély még nem fenyeget (azaz, fenét nem, de megbeszéltük dűlőtúránk végén, mind a négyen optimisták vagyunk és maradunk hivatalból), József az éppen színesedő Purcsinok aljában, ahol majd a pince és terasz felépül, ha felépül (ha van helye állami pénznek a magyar boréletben, itt egyenesen bérelt helye kellene legyen!) szóval Purcsinok hátterével sorolja röviden-hosszan, kik vittek már szaporítót a törzsültetvényéről. Hol ez fut fel, hol az: a Csókaszőlő megtorpant, a Tihanyi meg a Hajnos most szervezi meg magát, mint a korai egyházatyák az első keresztény közösségeket – de nagyon kéne, hogy Hamvast, Lisztest, Zöldszilvánit, Bakatort, Balafántot (nem sorolom…) is mennél többen akarjanak. Tizenöt szüret kell, hogy valami tudásunk legyen egy fajtáról, mondja József, és én is nagyjából ennyi idő után kezdtem érteni a magam szőlőit, mert azért a fajta sem ugyanaz, ha Nadapon, Bükkben vagy Zalában hajt, az igazi tehát az lenne, ha mind a huszonketten próbálgatnák az „ősi magyarokat” a borvidékek. 

Mi a magunkét megtesszük talán már azzal is, hogy hírt adunk róla: nem palack borokat talált fel Szentesi, hanem szőlőket, és bizony a világ már csak (még csak?) úgy működik, hogy ezekből a szőlőkből lesznek a borok, és ha nem lesznek ezek a szőlők, nem lesznek ezek a borok sem. És most szándékosan ne kanyarodjunk rá a fitoplazma meg az egyéb mindenféle leselkedő veszedelmek rémségeire, mert mindazok nélkül is épp elég baja van a honi szőlő- meg borkultúrának. Szóval mesélünk ezekről a szőlőkről, megmutatjuk, bemutatjuk őket, talán egyik-másikból telepítünk is, mert hát miféle csoda az mégis, ha az embernek Feketefájú bajor meg Csomorika növi a hegyét! És ha ez a fölöslegesnek ható tiráda el is vette volna kedvüket a továbbhaladástól, hát szedjék össze magukat, mert nem a szavak üresjárata ez, hanem a legtárgyilagosabb mértékkel mérve is különleges és csodás és egyedi és finom boroknak az előszobája. Hogy melyikeknek? Itt van máris újabb öt a legutóbbi (link beszúrása) öt után!

BÉRCZESSY

Csókaszőlő 2023

„Csókaszőllő v. cigányszőllő. Eredeti magyar szőllőfajta, mely sötétkékszínű, majdnem fekete fürtjeiről kapta nevét; hazánkban mindenütt el van terjedve, s néhol vadfeketének hívják. Tőkéje erős, levelei igen nagyok, kerekdedek, fürtje középnagy, hosszu, hengeralaku; bogyói középnagyok, gömbölyűek, későn érők; bora nem valami jó, de tartós és szép sötét színű. Rövid metszést kíván.” – olvastam kezdésként ismét felütve a Pallas Nagy Lexikonát (1893). És ha már a múltkor is ideszúrtam: e szócikket Mezey Gyula növénykórtani szakember írta, aki számos művében foglalkozott a szőlő betegségeivel, köztük a peronoszpórával is.

Csókánk sok néven ismert: rácfekete, fekete magyarka, kökényszőlő, varjúfekete, kleinschwarz, de kádkongatóként és hordószárogatóként is „becézték” a 18-19. században igen ellenállónak és szívósnak számító, ám nem túl bőséges termést hozó vörösborszőlő-fajtát. Ha pedig 21. századi Csókaszőlő, akkor Szentesi József! Neki köszönhető a fajta újrafelfedezése, az ő nyomán volt is egy felfutása a fajtának (2010-ben tizenhárom ültetvényen volt megtalálható), ám jelenleg házigazdánkon túl látható-iható mennyiségben csupán Vylyanéknál lelhető fel – ennek okai a ritkás fürtök táján keresendőek.

A régi leírások kivétel nélkül hitványnak nevezik borát, ám a Kertgazdaság című folyóirat 2010-es cikke már így máshogyan értékel. „A fajtaérték-kutatási eredmények alapján figyelemre méltó volt a Csókaszőlő, amely rendszeresen magas minőséget adott. Középérésű, ennek köszönhetően jól illeszthető a minőségi fajták sorába. Bora kiváló minőségű, fűszeres, zamatos, gazdag illatú, testes, bársonyos tannintartalmú. A fajta értékét más vizsgálatok is megerősítették.”

Saját érzékszerveimmel csak megerősíteni tudom ezt.

Ahogy a poharamba hömpölyíti a gazda ezt a bort, az rögvest csábító élénkpirosassággal villan – mit villan, indexel, hogy orromhoz-számhoz kanyarítsam. Nem is tétovázom sokat. Gazdagon megrakott nyári gyümölcsöskosár zavarbaejtően kócos özönével köszön be a hordót járt csóka, de gyorsan tisztul ez a csalfa áradat. (Miközben továbbra is csábosan szórja a fényt.) Aszalt cigánymeggy húzza a karakter fő vonalát, ehhez jönnek elő finom fűszeres jegyek. Erőt mutat, de nem nehézsúlyú, inkább afféle vagabund szabad szellem, amiben ott van a szalonnabőr füstössége és a szamóca(lekvár) aromája is, parfümössége pedig tegnapi illat egy szép lányon... Beleszerettem.

Hamvas 2023

Amíg némely régi szőlőfajtáról bőséges leírások, említések között szemezgethet a borissza régészkedő, Hamvasunk oly ritkán említett jószág. (Hommage à Béla!) A legtöbb lexikonban, szakkönyvben híre-hamva sincs. Mígnem az egyik helyen: lásd Barátcsuha. (!) „Tolna és Baranya vármegyékben s Görögországban is elterjedt borszőlő fajta, más nevei: Hamvas, Aschgraue, Perltraube, Bisser. Fürtje nagy, vállas, tömött. Bogyói középnagyok, hamvasvörösek, zamatosak, vékonyhéjúak, de azért nem rothadnak. Csapos metszés mellett elég jól terem, bora jó asztali bor.” – olvashatjuk a Gutenberg Nagy Lexikonban (1931). Aztán erre keresve alaposan megtúrom a szakirodalmat, és nagy-nagy megnyugvásomra valóban egyenlőségjelet találok a két elnevezés között. Aztán... „A Barátcsuha, a mely a budai intézet telepén levő Hamvastól lényegesen különbözik, ugy hogy ezen faj külön Barátcsuha név alatt hagyandó meg, s a szaporítást a Hamvasnál sokkal inkább megérdemli, mert legalább háromszor annyit terem, s igen tüzes bort ad, ahol jól megérhetik.” (Borászati Lapok, 1885/6.) De én már nem engedek a csuhából! Aztán van Overnyi hamvas is, meg Barátszín szőlő, és Kék barátcsuha (Clävner fekete, zametovka, vagy zametna crnina), Balatonakaliban pedig volt Barátcsuha Borház, amit gazdája az ott fellelt fajtára próbált építeni, de sajnos bezárt...

Az ampelográfiai elnevezések olykor metszetlen dzsungelét és vadhajtásait magunk mögött hagyjuk, isszuk, ami a pohárba kerül.

Jártak valaha magtárban? Vagy malomban, amikor éppen őrölnek? Ebből a borból az ottani levegőt átható gabonaillat, frissen őrölt liszt-illat árad, szellőfútta könnyedséggel társulva valamivéle fanyar vadkörtés zamathoz. A kellemes kenyeresség az ízében is megmarad (nem borhiba ez, hanem karakter!), savanyúja piszkét idéz, könnyed savakkal kerekíti a Hamvast. (Némi maradék cukor ólálkodása felfedezhető, ám még éppen nem zavaróan.) Mi más lenne a folyékony kenyér, ha nem ez?! Piknikkosárba vele némi kecskesajttal és almával, aztán irány a rét!

CSÉCSI

Budai vörös 2021

A Budai Vörös egy régi borvidéki gyakorlatot idéz: a vegyes ültetvények világát, amikor a Kadarka, a Csókaszőlő és más kékszőlők ugyanazokban a sorokban nőttek, és együtt kerültek a puttonyba. Akkoriban nem előre lefektetett, dokumentumokba foglalt szabályok határozták meg a bor jellegét, hanem a szőlőskert arányai. Ez a rugalmasság tette élővé és sokszínűvé a bort, amely a 18–19. században fontos exportcikknek számított: hordószám vitték Bécsbe, Pozsonyba, Németországba. Szentesi József Budai Vöröse ma is ezt a hagyományt követi. A kóstolt tételben 55 százaléknyi Kadarka adja az alapot, mellette Csókaszőlő, amelynek aránya bizonyos években akár 30 százalékra is lecsökkenhet. A borász szerint az sem volna idegen tőle, ha kevés Kékfrankos is belekerülne, hiszen a régi Budai Vörös sem egy előre megrajzolt recept alapján született.

A Kadarka a bor könnyedségét, piros bogyós gyümölcseit és fűszerességét adja. Élénk, játékos hangot hoz a maga szamócás–cseresznyés karakterével. A Csókaszőlő ezzel szemben mélyebb tónust képvisel: vadabb karakterű erdei bogyósokkal, dohányos jegyekkel. Feszes, somos jelegű tanninjával keretet szab a csapongó Kadarkának. Ahogy a régi vincellérek mondták: az egyik adja a bor savát, a másik a borsát. A pohárban mély, sötét rubin szín jelenik meg, enyhe téglás reflexekkel. Az illat lassan nyílik, először édes fűszerek – bors, szegfűszeg – bukkannak elő, majd sorra jönnek a piros bogyós gyümölcsök: cseresznye, ribizli, szamóca, finom herbás árnyalattal kísérve. A háttérben ott bujkál egy sötétebb vonal is, amely a Csókaszőlő mélységét jelzi: enyhe dohányos, avaros tónus, amelyek idővel erősebben előtérbe kerülhetnek.

Kortyban közepes sav fogad, a Kadarka frissességével és gyümölcsösségével. A piros bogyósok élénkek, játékosak, de mögöttük fokozatosan felépül a Csókaszőlő markánsabb szerkezete. A tannin feszes, somos jellegű, kissé szárító, de kerek, és közben a korty csokoládés árnyalatokat is hoz. Ez a kettősség – könnyed gyümölcs és mélyebb tartás – teszi a bort karakteressé. A lecsengés hosszú, gyümölcsös-fűszeres, finom kesernyével a végén, ami mandulás, marcipános érzetet idéz. A bor egészében nem akar túlzóan koncentrált lenni, inkább arányos és elegáns. Minden eleme, a gyümölcs, a fűszer és a tannin is a helyén van. Arra szolgál példával, hogy egy jó házasítás több lehet, mint a részek összessége. A Budai Vörös ma nem csupán egy régi név újjászületése, hanem a Kadarka és a Csóka tudatos összjátéka. Komolyabb, vörösborosabb karaktert nyújt, mint egy tiszta Kadarka, és elegánsabb, mint egy önálló Csóka. A mai vörösboros trendekhez illeszkedő stílusával pedig idővel talán visszanyerhet valamit a régi fényéből.

N. FEJÉRVÁRY

Kovácsi 2021

Állítólag hajdanán Diósd és Nagykovácsi határában termesztették (1876-os az első irodalmi emlék), innen az elnevezés, bár akár gyanúra adhatna okot Esztergom déli városrésze is, ahol bő ezer éve Adalbert pogány bálványokat égetett, majd kétszáz évre rá már gyártották a pogány bálványokat (pénzverde működött itt egy ideig), de ahol szintén jóféle szőlők is nőttek. Vagy a Keszthely környéki Kovácsi-hegy, amely a török dúláskor elpusztult település nevét őrzi tovább, és mondani sem kell, itt is virágzott a Da bibere-kultusz! Amennyi följegyzés a szőlőről maradt, a szerint sokra tartották, a Rajnaihoz hasonlítgatták, drágán adták a borát. Kicsi, legföljebb közepes bogyójú, ritka fürtű egyébként (Szentesinél maguk a fürtök is ritkán vannak az átlagosan meghagyott hét-hét hajtáson), éretten a bogyók érett rizlingesen aranyos-rozsdásak, pontozottak, semleges ízűek (itt jegyzem meg, ez nem értékítélet, hanem a fajtajelleges aromatika hiányára utal, amitől még a bor egészen kiváló is lehet).

De sajnos nem az. Azt tisztázzuk előre, már a legelső kitöltéskor világos, ebben az évjáratban egyértelműen történt egy másoderjedés a palackban. Most ettől elvonatkoztatva, a bor további (maradék) erényéről beszélünk inkább, hiszen se nem PetNat, se nem gyöngyözőbor, hanem egy tréfás kedvű Kovácsi van a poharunkban. Szóval. Hol gyöngébb, hol erősebb felhabzás (olyasmi, mint az olaszok natúr frizzantéinál), kitisztuláskor világos aranysárga szín (ami különös, mert az azonos évjáratú kóstolói tételnél világos-közepes citromot írtunk fel), imponáló mozgás. Illatban (szagban) almafröccs és pezsgő csap meg, a spontán erjesztésre jellemező kellemes élesztővel, amibe az utóerjedt finomseprő bűze zavar be. Sajnos, utóbbi válik uralkodóvá (a kóstolón volt némi élvezeti értéke a bornak, a vásárolt palackot viszont ki kellett öntenem, úgyhogy maradunk az eredeti élménynél). Ami egyértelmű, az alapanyag a zöldalma, egres és citrusok vonalán mozog, élénk savakkal, tehát jellegre nekem közelebb van a Sauvignon blanc–Zöldveltelini tengelyhez, mint a Rajnaihoz. De: unus testis, nullus testis – és bár kettőnél járok már, könnyen lehet, a korábbi vagy későbbi évjáratok iránytűje (ha megússzák a palackhibát) valóban a Rizlingre mutat majd. Megbeszéltük, optimisták vagyunk, úgyhogy kíváncsisággal, és nem csalódottan várjuk: milyen is a Kovácsi, ha legjobb arcát mutatja?!

Tihanyi kék

Új sláger, nem vitás. Hogy Robert Parker hellyel-közzel méltányolható, de összességében elfogultan elitista kinyilatkoztatására (avatott kollégánk idézésében: https://muveltalkoholista.com/2023/01/a-feltamasztottak-tihanyi-kek-es-tarsai/) hányféleképpen is cáfol rá egy Szentesi-szortiment, most nem részletezném, mert úgy egyébként meggyőződésem, hogy az „ősi magyaros” ugyanolyan szekta, mint a világfajtás, a natúros, a petnatos, az újvilágisos meg a biodinamikusos, én pedig alapvetően ódzkodom a szektáktól, főleg, hogy a boros világban az szinte mindig a sznobizmus uniformisában masírozik a pohárral.

Szentesit és a borait is környékezi ez a fajta sznobista-szektás kórus, de ez sem az ő, sem a borai érdeméből-értékéből nem vesz el semmit. A Tihanyi kék kezdődő-várható népszerűségéből sem, mert ha van elfeledett bor, ami megérdemli a(z) (újra)felfedezést, a Tihanyi kék bizonyosan az! Persze azért sincs értelme a hajdaniakat vádolni hozzá nem értéssel vagy a maiakat a ritkaságok túlmisztifikálásával, hiszen alapvetően fogalmunk sincs, valóban ezeket a szőlőket művelték és borokat itták-e egykoron! És ha igen is, hogy nem ugyanilyen klimatikus körülmények közt, nem azonos technológiával, az már egészen biztos. Ha összekóstolhatnánk a Borászati Füzetek vagy a Németh Márton emlegette borokat a Szentesi-félével, na akkor mondhatnánk bármit is. De ez a hajó már elment, ahogy az is, hogy túlságosan sokat megtudjunk a fajtáról a korabeli feljegyzésekből.

Nincs köze a Tihanyihoz, ez bizonyos, és az is félrevezető, hogy a Sárpiros hasonneveként is említi Németh Márton (a Piros szekszárdi, Piros szeredi, Szekszárdi piros és Szeredi piros mellett). A tömött, közepes méretű bogyókkal rakott fürt, mintha áfonyaszemekből lenne összeragasztva: tompa fényű, hamvas tapintású. Ez a finomság és elegancia átszűrődik a bor karakterén is.

Egészen világos szín, könnyed mozgás, vörösborokat hazudtolóan éteri textúra. Az illat a direkt termők (Fekete Noah, Szagos Izabella), szívószálas kékszőlőitalok bukéjával indít, mellette fekete ribizli, áfonya, szőlővirág, csipetnyi fenolosság, fűszerek. A levegőzéssel folyvást csak gazdagodó és árnyalódó összetettség az ízben teljesedik ki: parádés kavalkád indul, az ember csak kapkodja a fejét. Az illatban előlegzett gyümölcsök mellett apró szemű szamóca, Kanári-dinnye, amire díszítésként fa, bőr, gomba és bors kerül, az egészet pedig a bámulatosan finom tannin fogja össze – az igen diszkrét alkohol csak díszítőfestés. A legklasszikusabb értelemben vett „jó ivású bor”, ami úgy tud nagy formátumú lenni, hogy közben kedves, nett, tréfás és elegáns. Azt hiszem, ha a Kadarka és Kékfrankos mellett (le sem merem írni: helyett) akár nemzetközileg is értékelt, releváns fajtát keresünk, ne keressük tovább, megvan!

A Tihanyi kék az.

A Da Bibere a Magyar Hang online rovata, mostantól, időről-időre vendégeskedik a Pécsi Borozón is, a szerkesztők és szerzők legnagyobb örömére! (A cikkben a szőlőnevek helyesírása a szerzők preferenciáit tükrözi, a Pécsi Borozó kiáll az akadémiai elvek mellett és továbbra is kis kezdőbetűvel írja a szőlőfajtákat.)