A szövegben a szerző fotói szerepelnek.

A nem szenvedélybetegek esnek inkább áldozatul a foganatosított intézkedéseknek, érzékenyítésnek, erőszakos szemléletformálásnak, az alkoholisták amúgy is magukhoz veszik valamilyen módon az olcsó bódítószereiket. A fiatalok nagy mértékben elfordultak minden szeszes italtól, azok helyét bizonytalan eredetű zugdrogok veszik át, azaz a közeljövő egyre kilátástalanabb lesz az ágazat számára. A járulékos veszteségként látványos amortizációnak indult sör- és elsősorban borkultúra egyelőre globálisan védtelennek mutatkozik, idehaza pláne, az alternatív termékek pedig nem tömik be a keletkezett űrt, ami nem is csoda: érzékszervileg nem túl nívósak, piacosak.

Ellensúlyozandó a tendenciákat, én a mérleg másik serpenyőjébe dobálnék ellensúly gyanánt némi információt, tippeket, mi minden földi gyönyörűség, amit a nem túl távoli jövőben elveszíthetünk. Fogadjátok szeretettel ezt a kis – tőlem szokatlan módon sörhangsúlyos – kultúramentő kedvcsinálót, jó olvasást mindenkinek!

Kocsmakiáltvány: le a neopuritanizmussal!

Kijött egy videó nemrég az Indexen a kormány által a kiskocsmáknak nyújtandó támogatás kapcsán, többnyire rögzült sztereotípiákat hallhatunk vissza benne. Az az egymilliárd forint, amit szétszórnak kb. háromszáz kistelepülésen (ennyibe jut az a kocsmánként hárommilió forint, amire pályázni lehet), nagyjából Mészáros Lőrinc egynapi keresetével egyenértékű, súlyát tekintve mondhatni bagatell. A cél helyes és üdvözlendő, pláne, ha komolyabb összegről beszélnénk, illetve ha nem sugdolózna a fülembe a kisördög olyasmiket, hogy ismételten egy megosztó, magyar embert magyar emberrel szembeállító témát dobott be a kormánypárt, ahol a libsik vidéki agyhalottazhatnak, míg a targetált szavazóbázis ingerküszöbét megcsiklandozhatják a rájukszabadított lenéző álláspontok tömeges megnyilvánulásai.

Kocsmába járni ugyanis szégyenteljes tevékenység: így tartja a közvélekedés. Az élet peremén élő, lecsúszott alkik látogatják, morális kórt terjesztő, nihilista lumpenprolik. Pusztítják magukat, azaz a társadalomra veszélyes egyének szentélye ez. Sajnos ez egy elfogadott nézetté vált, így a kocsmakultúra sorsa megpecsételődött, lassú elsorvadás, elnyújtott haláltusa lett az osztályrésze.

Holott a fentebb ecsetelt klisék helyett egészen más szándékkal jött létre, más funkciót tölt(ött) be a kocsma. Közösségi találkozóhely, ahol le lehet vezetni a felgyülemlett feszültséget, örömünk, bánatunk megvitatására, érzelmeink megélésére, ventilálásra alkalmas platform, amihez nyilván adott segítségül a világ legelterjedtebb és legelfogadottabb szorongásoldója, azaz az alkoholos italok széles választéka, de mégse feltétlenül az önpusztítás, tompulás funkciójaként. 

Társadalmi agora, szórakozóhely, világértelmezési mankó: ezt mind-mind jelentette. Többségében férfiak látogatták, aminek magyarázata talán abban keresendő, hogy megnyílni, érzelmileg kitárulkozni számukra nehezebb, ez afféle megörökölt társadalmi mintázat, ami apáról fiúra öröklődik. Ebből következik, hogy a nők, asszonyok kevésbé szívlelik, ha párjuk, férjük a család és a munka helyett inkább itt időzik. Óvatosan megjegyezném, hogy a szesztilalmak bevezetése nagyjából egy időre tehető a női választójogok megjelenésével...

A férfitársadalom viszont többnyire nem jár körmöshöz, kozmetikushoz, a terápiától is sokkal inkább idegenkedik, az internetet, közösségi oldalakat se érzelmi kitárulkozásra használja, eképpen lelkének ápolására, gyógyítására szolgáló intézmény híján maradt. Tudom, hogy megosztó a téma, de józan (haha) ésszel szerintem mégis belátható, hogy társadalmilag inkább kontraproduktívnak tekinthető a kocsmák kiátkozása a civilizációból, amit még tetéz is a mostani túltolt egészségtudatos irányzatok alkoholellenes boszorkányüldözése. Egymás életmegoldásainak elfogadása elvileg liberális nézet volna, ha nem tévedek. A közösséginek hazudott média valójában pedig tönkrevágta a közösségeket, az algoritmus miatt csak a visszhangunkat halljuk, nem valódi, konstruktív párbeszédeket. Kéretlenül egy akolba tereli a hasonlóakat. Nos, a kocsmában ez nem fordulhatna elő, az ugyanis véleménybuborékra nem szűr. 

Az eltérő véleményektől, a konfliktustól fölösleges félni, épphogy akkor tudunk közös nevezőre, belátásra jutni, ha többféle, akár egymástól eltérő véleményt ismerünk meg, ami a miénket is képes tovább árnyalni. Rehabilitáljuk hát a kocsmakultúrát, számoljuk fel a megosztottságot, a polarizációt. Le a neopuritanizmussal, sörre fel, borra fel!

Amikor a borbuzi a sörért lelkesedik

Rögtön tisztáznék valamit: bortermelőként felsőbbrendűséggel viseltetek minden más egyéb alkoholos itallal szemben. A bor – jó esetben – >99%-ban szőlőből készül. A borszőlő talán az egyetlen haszonnövény, amihez semmi se szükségeltetik, hogy az abból erjesztett alkoholos italból teljes értékű élvezetet nyújtó, harmonikus végeredmény készülhessen anélkül, hogy bármely elemét turbózni kellene. A pálinkák is tisztán gyümölcsből készülnek, de ott a cefrét lepárolják, ilyesmit az anyatermészet önmagától nem csinál, illetve a keletkezett alkoholmennyiség nekem már sok, évente összesen 2-3 deci, ha lecsúszik a torkomon. A gabonapárlatokra egyenesen Untermensch, izé Untertrinkként tekintek, igyák az északi népek, meghagyom nekik.

Többek közt gabonafélékből készül a sör is, a szigorított bajor tisztasági törvény szerint csupán három összetevőből (plusz az élesztő, ugye): az még mindig kettővel több, mint a bor. Arról nem is beszélve, hogy a sörfőzdék túlnyomó többsége, még a magukat kézművesként aposztrofálók se saját maguk által termelt alapanyagokkal dolgoznak, azokat külön vásárolják, importálják akár távoli országokból, míg a kézműves bortermelő a szőlő telepítésétől a palackozásig mindent maga végez.

Ennyit a kivagyiskodásomról, a vázolt elméletem dacára a sört mégis szeretem. Nyilván kevés nagyipari sörfőzdétől találok kedvemre valót, de többnyire a magyar sörforradalom újvonalas csodái se hoztak különösebben lázba, kivéve tán a szekszárdi Brew Your Mind söreit. Szinte semmi innovációt, hozzáadott értéket, saját arculatot, stílust nem lehet felfedezni, csupán bejáratott nyugati sörtípusok, márkák koppintását, magyarítását, számomra merő fittizés az egész. A gyümölcsös – elsősorban meggyes – sörök divatja (ízesítésnek ott a komló, borba se akarok más gyümölcsöt pakolni) a tuttifrutti ízű egyenrozékra emlékeztetnek, a bután, indokolatlanul komlózott sörök pedig a barrique-borok – hálisten – letűnt korszakát idézik, dögunalom. A címkék túldíszített, csupaszín világa, az erőltetetten jópofáskodó elnevezések, az angol nyelv kényszeredett használata – a borosoknak meg latinfétise volt, azt is rühelltem –, ezek engem kifejezetten irritálnak és végtelenül ötlettelennek, egyedietlennek tartom.

Miképpen a borban, a sörben is a szent egyszerűséget, a tisztaságot, a kivételes egyensúlyt keresem, utóbbinál még a frissességet is. 

Az üdítő, nem túltolt kesernye és savanya borban is kedvemre való, nem csoda, hogy sörben is ehhez hasonlatosat keresek. A német szájíz enyhén malátaédes, kenyérhéjas aromájú sörei nem annyira fedik az ízlésemet, a brit sörök többsége egyenesen taszít, egyértelműen a cseh sörök mellett tettem le a garasomat, mondom mindezt némileg általánosítva. Már csak azért is, mert a cseheknél jellemzően mind a maláta, mind a komló saját, a sörök jellemzően a világörökségi területté avanzsált Saaz, ma Žatec városából jövő komlóval készülnek, és mert a sörcefre sűrűségét, tulajdonképpeni alkoholpotenciálját mérő skálájukkal, annak címkéken való feltüntetésével könnyedén el lehet dönteni, hogy egy sör mennyire könnyed vagy épp tartalmas, alkoholos. Amikor tehát a 10-es, 11-es, 12-es számokat és társait látod a címkéken, az ezt jelenti.

Egy csapolt, alig pár napos cseh sör tisztasága, frissítő jellege, nem elmosódó, pasztell, hanem határozott, direkt aromái, az összetevők parádés egyensúlya, a krémszerű, tartós hab, ezek amik levesznek a lábamról. Ilyenkor meghajlok és 

levetkőzöm a boros gőgömet, kénytelen vagyok beismerni ezen kultúra nagyszerűségét, a kettő összemérhetőségét, egy lapon említhető voltát. Cseh városokban helyi főzdéket és sörözőket végigjárni, a kínálatot szondázni bizony hasonlóképpen felemelő foglalatosság, mint egy olasz borvidéki túra.

Egy nemrégiben tett prágai-brünni kirándulás alapján jöjjön is ajánlásképp nyolc kiváló főzde vagy kocsma. Közös bennük, hogy mindenhol hibátlanok voltak a sörök, ahogy az is, hogy az 1000 forintos korsóárat a kiemelkedő minőség és frissesség ellenére mindenhol legfeljebb épphogy karcolni sikerült: ilyen ma már Pécsen sincs.

Ez az írás a Gemist-en jelent meg először és ott folytatódik is. Lesz még szó benne a belengetett cseh kocsmákról, az élesztőkről és még Jézusról is! Érdemes feliratkozni és elolvasni!