Megtudhatjuk, hogy milyen volt a száz évvel ezelőtti magyar borvidék borkultúrája és geológiája, mely települések tartoztak az egyes borvidékekhez, illetve milyen volt a fajtaállomány. Tájról tájra járva a filoxéravész előtti, régi magyar szőlőfajták zamatos neveit ízlelgethetjük, melyekből ma már nem, vagy csak elvétve akad, aki palackozott bort készít. Az egyes tájakra jellemző művelési eszközök és eljárások mellett a hagyományok és különféle tradíciók is életre kelnek.

Néhány példa: Egy 1870-ben kelt beszámoló alapján plasztikus leírást kaphatunk egy Tokaj-Hegyalján népszerű helyi szokáselemről, a bodnártáncról. Megtudhatjuk, hogy a Somlyói borvidékről származó somlói juhfark évszázadokon át a nászéjszakák kedvelt itala volt, mert úgy tartották, hogy hatására fiú utód születik. Megismerkedhetünk a Ménes-Magyarádi borvidék jellegzetességével, a világhírű ménesi aszúval, mely tulajdonképpen a tokaji aszú testvérének tekinthető. Különlegessége abban rejlett, hogy a tokajival ellentétben nem fehér, hanem kék szőlőből, mégpedig kadarkából készült. Ezenkívül a Szerémi borvidéket nevezetessé tevő két borkülönlegesség, az ún. karlócai aszú, valamint  szerb vagy karlócai ürmös készítési módjába, receptjébe is betekintést kaphatunk.

Ugyanerre az időre tehető a filoxéravész megjelenése. A könyvből megtudhatjuk, hogy az egyes vidékeken mily módon védekeztek a szőlőgyökértetű ellen, valamint milyen új fajtákat telepítettek a szőlőkultúra megmentése, újbóli felvirágoztatása érdekében. Ugyanezen okok kapcsán derül ki az is, hogy az Alföldi borvidék nagyfokú átalakulását és szinte robbanás szerű fejlődését okozta a filoxéra elleni védekezés, de épp ez a nagyarányú változás volt az, ami elhomályosította az Alföldön már ezeréves múltra visszatekintő hagyományos homoki szőlőművelést.

A könyvet mindazoknak ajánljuk, akik nemcsak szeretik a bort, hanem a mögötte rejlő kultúra, történelem és hagyományok iránt egyaránt érdeklődnek.