Tudják, Észak-Macedónia az az ország, amit nem hívhatunk hivatalosan Macedóniának, hiszen ezért blokkolta az EU csatlakozását Görögország, mondván, hogy a makedónok, és így Nagy Sándor is, görögök. Nos, ez a sztori több sebtől vérzik, a makedónok nem voltak a mai értelemben vett görögök, bár kétségkívül leigázták majd az egész Görögországot, sőt, Nagy Sándor a fél világot, elhintve a hellenisztikus kultúrát mindenfelé, ezért találunk a mai Üzbegisztán területén, vagy éppen Afganisztánban olyan Buddha ábrázolásokat, amelyek az ókori görög szobrok jellegzetes stílusjegyeit viselik magukon. Mondjuk a görögöknek abban igazuk volt, hogy a macedónok előszeretettel állítják azt, hogy ők a makedónok és Nagy Sándor leszármazottai, nem véletlenül áll Szkopjéban, a Vardar-folyó partján Alexandrosz apukájának, II. Fülöpnek a gigantikus szobra. Nem viccelek, már ami a méreteket illeti. A folyó másik oldalán pedig ott van Nagy Sándor lovasszobra, legalább háromszor akkora, mint Donatello Gattamelatája, mondja még valaki, hogy ezek a fickók nem próbálnak ráerősíteni a makedón-macedón párhuzamra. Igaz, hogy kvázi bolgárul beszélnek, amibe bezavar az újkori jugoszláv identitás is, de nagyjából tizenkét évvel ezelőtt az akkori miniszterelnökük (aki azóta Magyarországon bujkál) úgy döntött, hogy inkább a hellén identitást fogja erősíteni, így a fél fővárost teletette valami nagyon furcsán értelmezett neohellenisztikus épületekkel és szobrokkal. Aztán elkergették a derék macedónok, persze azt nem tudom egyértelműen kijelenteni, hogy ezért.

Ami a domborzatot illeti, ez a kicsi ország tele van hegyekkel, járhatatlannál-járhatatlanabb utakkal a hegyeken át, illetve két főbb útvonallal, amiből az egyik, az észak-déli irányú fő autópálya, a Vardar-folyó völgyét követi Szerbia felől Görögországig. Szkopje, a főváros nálam sokáig versenyben volt az Európa legrondább fővárosa címért, végül ezt - legalábbis nálam - Podgorica nyerte. No nem mintha Szkopje nem lenne elég „ronda“, de a folyóval, a megmaradt török bazárral és a már említett neohellenisztikus förmedvényekkel olyan sajátos hangulat alakult ki, amire azt szokás mondani, hogy olyan ronda, hogy az már szép. Főleg, ha éjszaka felragyog a szomszédos hegy tetejére épített gigantikus kereszt!

Igazságtalan lenne ugyanakkor, ha nem emlékeznénk meg a tényleg szép Musztafa Pasa mecsetről, amit furcsa mód nem döntött le az 1963-as katasztrofális földrengés, aminek Szkopje mai arculatát köszönhetjük. Viszont ha elhagyjuk a fővárost, akkor egyrészt a lélegzetállító természeti látnivalókban gyönyörködhetünk, másrészt az oszmán múlt olyan csodálatos emlékeiben, mint a tetovói festett mecset, ami kívülről leginkább egy römi partira emlékeztet, belül pedig egy egyedülálló Mekka ábrázolással is találkozhatunk! Ha erre indultunk, délnek, vagyis Albánia felé fordulva pár óra után eljutunk az Ohridi-tóhoz, aminek a túlpartja már Albánia. Habár az ország tele van muszlim albánokkal (félnek is a macedónok, hogy az lesz a sorsuk, mint Koszovónak), Ohrid az ortodox keresztény hitről szól. Az UNESCO Világörökség részét képező óvárosban olyan látnivalók vannak, mint a XI. században épült Szent Bölcsesség temploma (amit a legtöbb magyar portál teljesen tévesen Szent Zsófiának fordít, holott ugyanaz a név eredete, mint a konstantinápolyi/isztambuli Hagia Sophia templomé), ami a középkori freskóival borzolja a kedélyeket, no meg azzal a sztorival, hogy az egyik első apátja részt vett azon a teológiai vitán, ami a skizmához, vagyis az egyházszakadáshoz vezetett 1054-ben.

Erre is találunk ugyan borászatokat, de a mintegy 28.000 hektárnyi borszőlő többségét, vagyis kb. 25.000 hektárt az autópálya mentén, vagyis a Vardar-völgyében találjuk. Ebből mintegy 11.000 hektár a vranec, vagyis nyugodtan mondhatjuk, hogy ez a kékszőlőfajta az ország zászlóshajója, legalábbis ami a bort illeti. Mondjuk ezzel meg éppen a montenegróiak nem értenek egyet, ők úgy tartják, a vranac ősi montenegrói szőlőfajta, de hát egyrészt pénz beszél, kutya ugat, és Észak-Macedónia a sokszorosát költi bormarketingre mint Montenegró, másfelől nem sok értelme van napjaink nacionalista szemüvegén keresztül nézni a szőlőfajtákat és a felbukkanásukat koraújkori iratokban, lévén akkor még egyáltalán nem léteztek a mai értelemben vett nemzetek. Errefelé találjuk a Tikves névre keresztelt, 1885-ben alapított gigaborászatot, de olyan kisebb pincészetekbe is érdemes betérni, mint a Chateau Sopot, a Bovin, az egészen apró Popovi, vagy a Szkopjéhoz legközelebb eső Chateau Kamnik. A borokra egészen biztos, hogy sehol nem lesz panasz!

Néhány bor, amit kifejezetten ajánlunk:

Bovin Era vranec 2012

Mély gránát szín, fekete maggal. Illatában pici füst, idős szilvalekvár, tűzkő és feketeribizli, grafit és fekete szárú cseresznye. Kóstolva nagy test, elegáns savszerkezet, érett és puha tanninok. Kompex, nagy bor, amiben az ásványos és a gyümölcsös jegyek váltakoznak. A korát egyáltalán nem érezni, még nincs a csúcsán. 95/100 pont

Tikves Barovo vörös 2021

Mély színű, összetett illatú bor. Az alapanyag magasról, 700 méteres tengerszint feletti magasságról származik, szóval a savakra sem lehet panasz, de emellett nagy test és magas alkohol is van a borban. Hordófűszerek, kávé és medvecukor, szilva és dohány váltakoznak a kortyban és a szinte végtelen utóízben is. 93/100 pont

Chateau Kamnik vranec 2013

Mély rubin szín. Illatában édes fűszerek és szilva, étcsokoládé és pipadohány. Szájban feszes tanninokat érzünk, mellette nagy testet, lendületes savakat és kicsit melegítő alkoholt. Az ízben az illatból már megismert jegyek tobzódnak, kiegészülve némi cédrussal. A lecsengése végtelen. 94/100 pont