Néhány éve ezen a problémán még csak nevettem volna, hiszen akkor a borral kapcsolatos valamennyi kérdõjelválasztás kimerült abban, hogy ó sört, bort vagy rövidet igyunk? (Illetve ezeket milyen sorrendben.) Aztán tessék, néhány év elteltével nagyobb kihívásnak érzem a bor, mint a gyûrû, a környezet és a helyszín kigondolását.
A probléma a bor sokszínûségébõl fakad, ami éppen az ilyen helyzetekben igazolódik. A bor közel végtelen variációinak kiismerésére kevés egy élet (de még egy jedi diploma is), a borban végbemehetõ kémiai és biológiai változások lehetõségek száma elképesztõ. Akit megérint ez a sokszínûség, abban óhatatlanul is felértékelõdik a bor, mint olyan. Megtanuljuk, hogy minden bornak megvan a maga helye és ideje az életünkben, ahogy a különbözõ ételeknek, eseményeknek és szavaknak is.
Berúgni leginkább olaszrizlingtől szeretünk. A könnyedebb, gyümölcsösebbtől a szikárabb, ásványosabb, somlai és balatoni rizlingekig. Részegnek lenni utóbbiaktól a legszebb, nincs még olyan borfajta, mely ilyen érzéseket, gondolatokat segítene megszületni, nincs még bor, mely ekkora egyensúlyba helyezné a világ dolgait.
Száraz bort már nem viszek haza, de anyámat egy félszárazzal már letudom beszélni az édesmerlotról. Ezzel szemben nagyanyámnak, aki hét évtized bölcsességével tekint vissza egy élet ízeire, s megcsodálja a korosabb, kimunkált édes cirfandlit, vagy aszút, tudom, hogy az az egyszerű vaskeresztesi kékfrankos ízlik a neki legjobban, amihez fogható nincsen, de még hasonlatos sem, s amit a vaskeresztesi-felsőcsatári gazdák évtizedek óta olyan savasra-ecetesre erjesztenek, hogy csuklás nélkül nem lehet lenyelni.
A nagyvörösök önhibájukon kívül érlelődnek a kamrában, néha átpakolom őket, de csak még ritkábban bontunk belőle. Azt is csak akkor, ha Ákos egyre gyakrabban mondogatja: winter is coming, ideje rárepülni a vörösökre.
Leánykérésre ezek tehát nem jók. A végén elfáradnának a szavak, tunyák, lomhák és nehézkesek lennének, netalán füstösek, és ostobán hangzanának az ember szájából. Egy savasabb kékfrankos túlzott indulatokat keltene, kiszáradna az érzelem a mondandómból.
A lánykérést és a bort túl kell misztifikálni. És ugyanakkor le is kell nézni. Különben eltávolodik tőlünk, csak csodálni tudnánk, de megélni nem. Egy könnyedebb vörös kézenfekvő, de az meg a lényeges kérdés előtt elragadtatna, talán a kadarka lenne jó, ha nem lenne erkölcstelen. De a kadarka erkölcstelen.
Marad a fehér. Édes biztos nem, nincs szükség gejlre, túlcsorgó romantikára, (nem csóktól, hanem) cukortól tapadó szájra. Kellenek savak, hogy a kérdésnek élet adjanak, körbetáncolják, felfrissítsék. Testesebb, vajas-krémes fehéret ne, csak hömpölyögnének akkor a gondolatok, és minden túl művi, túl sima lenne. (Szívem szerint Somló, vagy Csörnyeföld: de nem nőknek való borok azok.)
Akkor legyen tehát frissebb, de ne túl fiatal, komolytalan, ami illatos, ízben mégis vékonyka, a kérdés lényege válna súlytalanná. Legyen viszont határozott, friss, üde és céltudatos, annyi illattal, mi elegáns még, de játékos is, enyhe hívogató, szépséggel csalogató. Nem üres ígéret.
Pezsgő, valami komolyabb a holdhoz forgatva, a szén-dioxidtól könnyebbek lesznek a szavak, segítenek kiemelni a súlyt melyet és segítsenek hozzáformálni a hangot: leszel társ egy életen át?