Szavaimban és mozdulataimban élek. Ha én volnék a nemzet – alkalmasint a magyar –, megállnám helyem, mert szokták ezt mondani jól működő nemzetekre is; a lokálpatriotizmus oldaláról megközelítve.
Mindig is úgy tartottam, hogy egy igazi írónak vannak olyan pillanatai – nevezzük ezt áldásnak vagy átoknak – amikor csak úgy elkezd írni. Amikor előveszi a klaviatúrát, leül kedvenc fotelébe és hagyja, hogy az ujjai vezessék a gondolatait. Egészen tegnapig úgy gondoltam, hogy én erre egész egyszerűen nem vagyok képes.
Egy pohár borral a teraszon, a tavaszi napsütésben. Elégedettség, megnyugtató bizsergés afelől, hogy újra kezdődik velünk is, ami a természettel, és persze a borral. A borral való kapcsolatunkkal. Elhagyjuk a nehéz vörösöket, és a jóidőben előkerülnek az illatos fehérek, majd a fröccs. Valahogy így. A borral való ismerkedésem kezdő lépcsőfokain először gondolom át: én, a bor, meg az írás.
-
Egy laikus borissza véleménye a borszakírók feladatáról
-
Weinblütenwanderung Lutzmannsburgban
-
Olaszrizling Október a pécsi Cornel’s borbárban
