Régóta sejtjük, tudjuk, hogy a Villányi borvidék ikonikus dűlője, a Kopár nem csak kinézetében hasonlít a mediterráneum mészköves karsztjaihoz, hanem minden tekintetben olyan, mint pl. a Pelješac-félsziget ikonikus termőterülete, a Dingač. Na jó, nem mindenben. Itt nem a tenger mossa a dűlő lábait, hanem a Pannon-síkság. De ez azt is jelenti egyben, hogy minden a bor a Kopárból olyan, mint a legtöbb horvát „plavac mali szörny“?

Tanulságos esténk volt nemrég Villányban. Gere Zsoltnál jöttünk össze páran, a házigazda borai mellett Susann Hanauer (Wassmann Biobormanufaktúra) és Horst Hummel hozta el évjáratos kékoportóit. Tizenhat bor, egy pezsgő, döbbenet az arcokon. Letaglózó portugieser-élmény.

Amikor egyetemisták voltunk, a kilencvenes években, minden folyó vöröset villányi kékoportónak hívtak az általunk látogatott vendéglátó-ipari egységekben. Néha iható is volt, de a mainstream minősége levitte a bizalmi indexet a mélybe. Aztán felfedeztük Villányt és azt is, hogy ott még jó az oportó, amiből aztán uniós ráhatással portugieser lett. Meg is kedveltük a jó kékoportót. Ez a fajta a hagyományunk, a múltunk része és a jövőnk is lehet.