A Pécsi Borozó tavaszi számában három teljes oldalon foglalkozunk egy szőlőfajtával. Ilyen még nem fordult elő, a kivételezés oka pedig egyszerű: a cirfandliról van szó. Az egyetlen olyan fajta, ami ma már komoly mennyiségben (bár így is szerény, kb. 20 hektárnyi területen) csak a Pécsi borvidéken található meg Magyarországon. A cirfandli nehézségeit, eredetét, történetét Szabó Zoltán hosszúhetényi borász barátunk a hét közepén megjelenő újságban foglalja össze, így én most tényleg csak a találkozó tapasztalatait jegyezném le. Annál is inkább, hiszen a Radó István, a Pécs Vidéke Hegyközség elnöke által összehívott pénteki fórum sajnos már néhány nappal a magazin nyomdába adása után volt, így itt tudunk csak megemlékezni a beszélgetésről.

A péntek délutánra szervezett beszélgetésre sok meghívott szakított időt ez is jól mutatja, hogy a termelők körében továbbra is releváns témáról van szó, bár úgy tudjuk, hogy van, aki nemrég komoly területet vágott ki, oltott át a borvidéken. De a Matias cirfandliterületeinek sorsa is kérdéses.

Radó István (Radó Pince) vitaindítója olyan témákat feszegettek például, hogy kell-e egységes technológia, egységes fellépés a cirfandlinak, közös értékesítés a termelőknek?

Lisicza Sándor (Lisicza Borház) úgy látja, hogy a kis mennyiségű cirfandlival, a kisebb borászatoknak is érdemes például a gasztronómia felé nyitni. Erre kiválóan alkalmas az a házasítás, amit ők készítenek, ilyen irányú tapasztalataik egyértelműen pozitívak. A különböző időpontokban szüretelt szőlőből készült borok egy része hordóban erjed, érlelődik és eztán házasítják. A kóstoló végén a borász azt is hozzátette, hogy összességében a mostani pécsi felhozatal elég színvonalas ahhoz, hogy külön rendezvényen – akár a régión kívül is – bemutatkozzon a fajta, az egységes stílust és szabályozást pedig elutasította.

Eberhardt György (Eberhardt Pince) elmondta, hogy több mint húsz éve foglalkozik ezzel a nehéz fajtával, nem is szüretel minden évben. Úgy látja, hogy maradékcukros formában tudja magát a cirfandli igazán megmutatni, de erre még ritkábban van lehetőség.

Hárs Tibor (Hárs Pince) szerint az édes cirfandli díjak begyűjtésére nagyon is alkalmas, azonban a fogyasztók nem keresik, nem értékelik annyira. Mégis inkább ezt tartja a cirfandli útjának.

Hevér László (PTE-SZBKI) ezzel szemben azt tapasztalja, hogy a fogyasztók keresik a félszáraz, félédes, édes cirfandlit, azaz piaci igény is mutatkozik rá. Sokak fejében egyenesen édes borként van számon tartva.

Szabó Zoltán (Szabó Pince) úgy látja, hogy fontos volna valamilyen komolyabb szabályozást megalkotni, ami aztán egységes arculatban is tükröződni tud. Ehhez elhatározás és közös akarat szükséges.

A beszélgetés elején részt vett Oszoli Dénés (Fidesz), önkormányzati képviselő, a pécsi értéktárbizottság elnöke is, aki a hungarikumpiramis (!) felépítését ismertette. A program létrehozását az a kormányzati szándék vezérelte, hogy minden közösség, különböző szinteken be tudja mutatni, hogy milyen értékeire büszke. Az értéktárba való bekerülés konkrét előnyei nem hangzottak el. A képviselő ígéretet tett, hogy a borászok kérését, mely szerint a helyi fesztiválokon a helyi borászatok részesüljenek valamilyen kedvezményben, ahogy ez sok más borvidéken történik, tolmácsolni fogja a frakcióban.

A termelők is látják, a fórumon is elhangzott, hogy amennyiben egységesebb, összetartóbb a cirfandlik készítése könnyebben kommunikálható brand születhet a mostani sokféleségnél. Erre több lehetőség, út is adott. Az egyik az eredetvédelmi rendszer, a szigorúbb termékleírás lehet, mint például a Villányi Franc esetében. Míg a másik egy kötetlenebb, a résztvevő pincészetek által létrehozott rendszerben történő megjelenés köré szerveződhet, mint a például a szekszárdi Fuxlinál. Az a beszélgetés után sem jelenthető ki egyértelműen, hogy a cirfandli kapcsán bármelyik útat választják a termelők, de közös, a fajtáról szóló rendezvényre mindenképpen van esély.