Ez a kis leírás kicsit persze líraibb annál, ahogy a valóságban történt, de tény, hogy az üzemgazdász-közgazdászként a vendéglátás területén dolgozó Váli Péter nem azzal a szándékkal érkezett nagymamája telkére, hogy lerakja egy leendő neves borászat alapjait. Családi öröksége miatt értesítették, hogy a szomszédos telek értékesítésekor  élni kíván-e elővásárlási jogával.

A helyszínen azonban egy csapásra megváltozott egész élete az akkor a húszas évei végén járó Válinak. Talán a panoráma, talán a bolondos tavaszi szél miatt, talán az emlékeiben felcsendülő nagyanyai intés hatására, hogy “fiam, ha jót akarsz, vigyázol erre a földre, mert nagy értéke van”, de végülis lemondás helyett vásárolt, megvette a majdani birtok magját.

A következő években feleségével, Bogival közösen szívós munkával, elkötelezettséggel és kitartással építették a fel a családi borászatot, apránként vásárolták meg az új területeket, mígnem kialakult a mai tíz hektáros birtokkép. A hagyományos balaton felvidéki tájképhez igazodva megőrizték és felújították a régi épületeket, ma ezekben él a család, itt a pincészet és a vendéglátás központja, és a szállóvendégeket is ezekben fogadják.

A családi borászat szószerkezetben szó szerint kell venni a családi jelzőt. Bogi nem egyszerűen nagyszerű támasza Péternek, a család irányítása mellett a vállalkozást is igazgatja, de ha éppen az kell, akkor bort szállít ki, s általában ügyel arra, hogy minden a helyén, rendben legyen. Gyerekeik, akiknek neveit egy-egy VáliBor viseli (van muscat ottonel és budai zöld házasításából Luca bora, pinot noirból Peti bora, rozéból Márton bora, na meg zeusz szőlőből Vince bora), úgy veszik ki részüket a munkából, ahogy szépen belenőnek a családi vállalkozásba.

Annyi bizonyos, hogy le lehet érzékletesen írni, mitől olyan különleges itt lenni, de a hatás akkor működik igazán, ha valaki személyesen látogat el ide. Az élménynek csak egyik része a kivételes panoráma, a finom borok, mert hozzátartozik maga Váli Péter is, akit körbeleng valami nehezen megfogható, mégis mindent átjáró szelid derű és életöröm.

Péterrel a vendégháznál találkozunk, számlát ír, reggeliztet, beszélget az útra induló vendégekkel. Amíg végez, legidősebb gyermekével, Lucával váltunk néhány szót, aki az utóbbi időben egyre több feladatot vállal a vendéglátásban, a pályára készülve gyűjt tapasztalatot az alapoktól kezdve.

Várakozás közben elnézünk a kékes-zöldben játszó Balaton felé, mellette a jobbról magasodó Badacsonnyal, és arra gondolunk, hogy ember legyen a talpán, akit ilyen kilátás nem érint meg. De sok időnk nincs elveszni a panorámával, Péter érkezik, hogy elkalauzoljon minket a birtokon. A magasra hágó nyári nappal sétálunk fel a szőlőtőkék között. Az ültetvények körbevesznek bennünket, a művelt sorok között szőlőmunkások. Felérünk a családi házhoz, a borászat két pumija csapódik hozzánk, és heverednek le Péter árnyékba. Mellettünk bodzafa, összeölelkezve a körtefával, mintha belőle nőtt volna ki.

“A régiek nem hiába hívták úgy, hogy az élet völgye” - mutat körbe Péter. “Télen enyhíti, nyáron hűti a klímát a Balaton, egész évben jár a levegő, minden nap jó életet ad. Márciusban rendszerint már rövidnadrágban vagyunk, ősszel olykor meg november végéig kint üldögélünk a teraszon.”

A házakat körülölelő ültetvényeket keletről az Örsi-hegy védi, miközben dél, dél-kelet felé nyitott a badacsonyi öbölre. Dél-nyugat fele magasodik a Badacsony-hegy, nyugatról a Gulácsnak a kúpja az uralkodó, míg észak-nyugatról bekúszik a Tóti-hegy. A tengerszint felett 200 méterrel vagyunk, a jóisten is szőlőnek gondolta ki ezt a helyet.

“A szőlőnket mindenhol organikusan, bio műveléssel neveljük. A családunk és a munkatársaink egész nap kint vannak a tőkék között, fontos nekünk, hogy ne találkozzanak káros, felszívódó szerekkel” - magyarázza a borász, és mindezt igazolandó bukkan fel legidősebb fia és barátai. “Szeretnénk megőrizni ezt a tájat az utókornak.”

Kiérünk a szűk dűlőútra, ami egyébként néhány száz méter után Salföldre fut ki (régen ez kötötte össze Badacsonnyal a települést). “Franciaországba utazva mindig kicsit irigykedve néztem a borászokat, hogy sokuknak a 16. század óta “élő” kapcsolata van a felmenőjével. Belegondolni és szédítő, micsoda tudás és érték halmozódik fel és száll generációról-generációra. Én abban bízom, hogy alapítója leszek egy ilyennek. Ha valamelyik ükunoka majd felemlegeti, hogy ezt a Váli Peti bácsi alapította, akkor én már boldog leszek.”

Tájazonos, fehérre meszelt házak közé érünk be. A birtok vendégházai körül mindenhol kis virágágyás vagy veteményes, paradicsom, paprika és fűszernövények, amiből előszeretettel használnak a vendégek, és innen kerül a Válibor konyhájába is.

A vendégház fölött, ahol a gerincen átbuknak a szőlősorok, kékre festett kilátó, benne szőlőt és búzát ábrázoló vörösréz-haranggal, amit egy zalai antikvitásban szerzett be Péter - kis mementó is, hogy régen hova tartozott a borvidék. Az építmény neve egyébként Tejfel-torony. A birtokon sok-sok vidám, áthallásos utcanévtáblát találni, mint például Csársz Köpülőtér, Irgum-Burgundia és Caber Úr Sauvignon tér: ezeket Péter legjobb barátai nevezték el.

Látszik egyébként, hogy Péter ebben érzi igazán elemében magát, névről említi törzsvendégeit, hogy kivel hol szoktak üldögélni, mi a legkedvesebb ételük, és milyen jóízűket szoktak beszélgetni. Az a fajta őszinteség csendül a hangjából, amit csak akkor érezhetsz, ha át is éled ezeket a találkozásokat.

Ahogy lépdelünk fel a kékre festett kilátó lépcsőin, kitárul körülöttünk a táj. Balkéz felől harmadhektárnyi kékfrankos, jobb oldalt újtelepítésű syrah, rozé és friss, gyümölcsös vörösborok készülnek majd belőlük. A szőlő nagyon megindult, a kora nyári meleg megszalajtotta a zöld hajtásokat. Felmászunk a kis toronyba, és nem bírjuk ki, hogy meg ne kongassuk a harangot, az érces hang végig szalad a szőlő felett.

“A szőlőtermesztéssel és a borkészítéssel összefüggő valamennyi munka itt helyben történik. Saját kezünkkel szüretelünk, a kézműves bor jelzőt szó szerint vesszük. Reduktív érlelésű és ötszáz literes új fahordós borainkat is kizárólag palackban értékesítjük.”

Átnézünk a Tóti-hegy lankáira, ott a legmagasabban fekvő dűlő, az Ágyús, onnan szüretelik a kéknyelűt, természetesen budai zöld porzóval. A dombtető nagyon meleg, süti a nap, de az állandó légmozgás kifújja a párát. Kicsit hátrébb terem a Vince küvé és az olaszrizling alapanyaga. “Ez a rész mindig szőlő volt egybefüggő területen, így mindennemű erőszak nélkül tudtuk megművelni” - árulja el Péter.

Ez fontos dolog, hiszen régen két régi családhoz tartoztak a badacsonyörsi ültetvények. A második világháború után ezeket a területeket is felparcellázták, a nadrágszíj telkeket kiosztották az embereknek. A tájidegen kajibák és épületek máig tátongó tájsebek, amiből lassú a gyógyulás. “Abból a szempontból szerencse volt, hogy a heggyel nem tudott mit kezdeni a szocialista tervgazdálkodás, az orosz traktor nem fért el a sorok között, a mennyiségi termelést a sík vidékekre vitték, ezt a részt pedig többnyire békén hagyták” - jegyzi meg Váli Péter.

A borász küldetésének és missziójának tekinti, hogy visszaállítsa a régi, balaton felvidéki tájképet, ápolva a badacsonyi borászkodás örökségét. Miközben vissza sétálunk a vendégházhoz, néha lehajol, megigazítja egy-egy növény hajtását, rendelkezik hogy mi kapjon egy kicsivel több vizet, melyik házat kell rendbe tenni a következő vendégnek, és hogy begyújtották-e már a kemencét az esti vacsorához.

Még üldögélünk a teraszon a vadszőlő árnyékában, élvezzük a völgyből érkező hűs szellőt, megkóstoljuk a konyha ízletes, tiszta ízű ételeit, jókat hallgatunk, miközben a hideg fröccsel teli pohár falán lefut a pára, a borban felfelé a buborék, és közben azon dolgozunk, hogy haza tudjunk vinni valamit Váli Péter hangulatából.

A cikk megjelenését a Pannon Borbolt támogatta.

Fókuszban Váli Péter Borászata