– Legyen az a mai program, hogy keresünk öt jó cseh bort! / – Jaj, de ne mááár! - A beszélgetés Szabó Zoltán hosszúhetényi borász és köztem zajlott, ő volt az, aki nehezen akaródzott vállalkozni a feladatra, addig ugyanis ahány cseh bort kóstoltunk, annyiféle stílust és minőséget láttunk, azaz hiába van mondjuk olaszrizling ráírva a palackra, annak garantáltan semmi köze nem lesz ahhoz, amit Ausztriától a Balatonon át a Vajdaságig erről a szőlőfajtáról elképzelnek, és az is lehet, hogy a palackban rejtőzik még közepes mennyiségű cukor is, hogy a bor végképp érthetetlen legyen.
A Wine Prague nevű nagy, múlt héten megrendezett közép-európai borexpó a helyszín, Prága külvárosában, vagy háromnegyed órányi buszozásra a tágabb értelemben vett belvárostól. A buszon mellettünk egy punk pár, a kilyukasztott fülű férfi vállán patkány, nem harap, nyugi, mondja, miközben az állat végig át akar mászni Zolira, a gazdája pedig érezhetően nem fürdött napok óta. A sofőr vagy kezdő vagy utálja az embereket, nagyokat fékez, nem találja a sebességet, van, hogy hosszú másodperceken át se kapcsol, hogy már zöld a lámpa – teljesen le van szedálva, mint a legtöbb cseh, arra tippelünk, hogy a komló nyugtató hatása miatt. A buszmegállóból bokrok között, frissen kitaposott ösvény visz a lelketlen expóépület előtti kerítéshez, dekoráció vagy felirat alig valahol, a betonplaccon rengeteg BMW és szőlődombos grafikás kisbusz parkol, eszerint megtaláltuk, tényleg jó helyen járunk, mondjuk attól kicsit megijedtünk, hogy a büfé előtt már nagyban aperolspritzezett pár vállalkozó. Angolul semmi nincs kiírva, cserébe kapunk egy jó nagy badge-et a nyakunba, a nevemet horvátul írták le, mellé azt, hogy press, Zoli vyrobce vína, azaz bortermelő.
A nagyteremben végre minden olyan, amilyennek lennie kell: szép, rendes kristálypoharak, külön a fehéreknek, külön a vöröseknek, naponta négyszer ingyen cserélni is lehet őket. Rengeteg cseh és morva kiállító: visszafogott érdeklődés övezi őket, a tömeg inkább a jellemzően importőrök által behozott olasz, francia boroknál van, főleg a pezsgők népszerűek, pár Champagne megkóstolása már a 40 eurós belépő árát is visszahozza, a csehek pedig a jelek szerint erre mennek. Pár külföldi cég pedig láthatóan arra, hogy a gyengébb tételeit elpasszolja Kelet-Európában: és hát ja, a cseh piac tényleg elég sok kétes déli és nyugati itallal van tele, túlárazva kicsit. A legprofibb kinézetűnek és koncepciójúnak magasan a számos termelőt közös arculattal felvonultató, pont a helyszín közepén lévő magyar stand tűnt – kellett is: a prágai borbárokban és éttermekben a közelség és a minőség ellenére alig vannak magyar borok –, szóval a magyar bormarketing végre úgy tűnik, azt csinálja, ami a dolga, ami viszont furcsa volt, hogy csak Magyarország képviseltette így magát, senki más nem – balkáni kiállító konkrétan nem is volt, a cseh piac úgy néz ki, az exjugó országokban, Moldovában, Romániában nem vonzó, kivéve Bulgáriában, bolgár borokat több importőr is felvonultatott –, feltételezhetően mindenki a ProWeinra készülődött.
Noha nem a közös magyar standon, de egy csehországi importőrnél a két szomszéd is összefutott: Szabó Zoltán (balra) hosszúhetényi szembeszomszédja, Schunk József 2020-as syrah-ját öleli magához.
A prágai expót úgy kell elképzelni, hogy minden borászatnak/borvidéknek/termelői haveri körnek – a morva apellációknak mind közös megjelenése volt – van külön standja, ott bármi megkóstolható, és ha este hétig megy a buli, akkor hatig mindenki próbál rendkívül kulturáltan, köpve kóstolni, és csak az utolsó órában rátölteni a vacsora előtt. Záráskor pedig indul a szabad rablás, hirtelen bárki érdekessé válik, aki még nem kezdett el pakolni – így sóztam rá egy olasz importőr Kanári-szigeteki banánborát egy prágai hotel beszerzőjére –, ilyenkor pár táskából nejlonszatyrok és a bejáratot a badge-ellenőrök távozását követően hirtelen megostromló nyugdíjasok is előbukkannak, hogy pár megbontva ott hagyott tételt hazavigyenek – a mennyiség egy teljes kollégium heti alkoholfogyasztását fedezné.
Nem akartuk megkóstolni, de az olasz importőr nagyon erősködött. Olyan, amilyennek várni lehetett: bor, banánízzel.
A cseh borok nemcsak a világ, a szűkebb közép-európai közönség, bizony még előttem is ismeretlenek. Annyit tudtam eddig róluk, hogy a jó 18 ezer hektáron (ez a magyar szőlőterület kb. harmada) működő cseh borászat 96%-a a katolikus Morvaországban működik, a maradék pedig elszórva máshol, a koncepció pedig az, hogy a középnémet borvidékekhez hasonló klimatikus és talajbeli adottságaikat és a Monarchia, az osztrák határ közelsége, valamint a csehszlovák szocializmus által adott és inspirált fajtaválasztékot (zöldveltelini, rajnai rizling, olaszrizling, zweigelt) megpróbálják a rendkívül sikeres bormarketinget működtető osztrákokat koppintva úgy eladni, hogy valamiféle saját arculatot alakítsanak ki.
Újabban a bio- és natúrboros hullámra próbálnak felkapaszkodni, több délmorva régió magát bionak kiáltotta ki, ahol bizonyos feliratok csak szigorú szőlőtermelési és borkészítési feltételek teljesítése esetén kerülhetnek a címkékre – ez egy jó esély a külföldön ismeretlen saját nemesítésű fajtáik (pl. pálava) vagy akár a rezisztens, azaz illatban-aromában ugyan szegényebb vagy csak simán butább, tompább, cserébe jelentősen kevesebb permetezést igénylő fajtáikból készült borok eladására.
A csehek szerint semmi gond nincs azzal, ha egy bor nem száraz. Nekem sincs, azzal viszont van, ha valahol nincs rendes száraz bor: száraz boraik többségét is úgy lövik be, hogy az a félszáraz és a száraz kategória határán legyen, még utóbbi felé billentve az analitikát. A cél nyilván a nem annyira tájékozott és vájtnyelvű fogyasztó kiszolgálása, vagy ahogy azt egy nagy borgyár vezetője magyarázta nekem: az a cél, hogy a sznob is szárazként élvezhesse kedvenc édes borát. Ez a hozzáállás Európa többi részén leginkább a széles tömegigényt olcsó borokkal kiszolgáló gigacégek sajátja, Csehországban borászati konszenzus.
A legtöbb cseh borász nem is értette, miért akadunk ezen fenn, csak pár importőr, volt, aki egyenesen közölte, hogy „if you want sugar, go to the Czechs”, mindenki más pedig magát a kilencvenes évek Németországában érezve próbál dacolni a fitneszfasiszta cukorellenes nemzetközi trendekkel. Ott volt ugyanis divat, hogy a borok ha nem is teljesen, azért finoman édesek legyenek (gyönyörű német névvel: lieblich), nem véletlenül keresték a Balatonnál a félédes borokat az azóta jobb esetben Mallorcára, a másik esetben Bulgáriára átszokott törülközős napágyfoglalók.
Bettina Lobkowicz Mělníkben, Prágától 35 kilométerre készíti borait. Épp egy palackos erjesztésű rizlingpezsgőt tölt: az alapanyag érezhetően nem pezsgőnek, inkább bornak készült.
A német és a cseh borászati hozzáállás ugyanis cukortartalom alapján rakja minőségi kategóriákba a borokat: minél érettebb az alapanyag, annál több a (potenciális) cukor: ebből kiszakadni és a világot átértékelni nehéz, de szükséges, az olcsón elérhető olasz mustsűrítmény (a borokat ezzel édesítik, nem cukorral: a szárazra kierjedt borba annyit kell tenni, hogy az a kívánt édességet elérje) ugyanis alapjaiban kérdőjelezi és semmisíti meg a rendszert. Ha ugyanis olcsón készíthető utólagos édesítéssel bor, nem lesz már akkora érték a természetes (édesítés nélküli) édes bor, mint amilyen mondjuk egy tokaji aszú. Ma már a német borászatnak ezzel a hozzáállással szakító, a világ legjobbjai közé tartozó elitje (ez a VDP nevű borászklub) és az átlagos pincék közötti minőségi és árbeli szakadék egyre nagyobb, Csehországban ilyesfajta látványos különbséget nem láttunk, büszke patriotizmust és pincevakságot annál inkább – volt termelő, aki a „legjobb két borát mutassa meg” kérdést nem is akarta érteni, hiszen nála az összes bor kitűnő. A második után menekültünk.
A másik feltűnő jelenség a piacon kapható 4-5 éves borok tömkelege: míg Ausztriában, Németországban, Magyarországon egy év alatt mindenki ki szokta tudni pörgetni az aktuális évjáratot, a cseheknek ezzel láthatóan gondjaik vannak. A naiv kérdésemre, miszerint tudatos borérlelési policyről van-e szó, senki nem válaszolt igent hamiskás mosollyal, hanem csak simán nem értették, miért fontos ez, miért nem azzal foglalkozom, hogy kekeckedés helyett a borukat (kamu)dicsérjem. A fogyasztó ezzel persze jól jár – a termőhelyi tipicitás mindig az érleléssel jön elő, csak kérdés, hogy amikor a fogyasztó azt az érlelt, nagyobbtestű, kései szüretbe hajló olaszrizlinget megvette 300 koronáról 170-re leárazva, ilyesmire vágyott-e, nem pedig egy friss, ropogós, gyümölcsös, fröccsként is élvezhető borra. Persze azok, akik mindenben rejtvényt, egy újabb talányt akarnak látni, kiváló helyen vannak: csak aztán nehogy az legyen a megfejtés, hogy technológiai hibák tömkelege miatt olyan a bor, amilyen, nem pedig azért, mert a Jóisten és földi helytartója, a borász ilyennek akarta.
És akkor jöjjön négy jó morva bor, az önfeláldozás határán sikerült azért találni ennyit.
Figyelmes olvasók kiszúrhatják: rivaner (a müller thurgau egyesek szerint marketingkompatilis neve), nem neuburger/neuburské van a képen, mégpedig azért, mert inkább kóstoltunk fotózás helyett, másrészt meg az is finom.
Ezekkel szégyent senki sehol sem fog vallani, de akkora élményt, mint egy korsó, tankból csapolt hűs Pilsner Urquell, a többi cseh bor már nem adott. Bennünk volt a hiba?
A cikk eredetileg a Gemišten jelent meg: érdemes feliratkozni a hírlevélre, vagy akár elő is fizetni rá. Fotók: a szerző felvételei.