Nyitókép: Tomislav Ivanovic szerb borszakíró és a "Tornai selfie" (fotó: Ercsey Dániel)

A megjelenést követően egyrészt írtam az összes borvidéki polgármesternek és a boros szervezeteknek egy körlevelet, amiben ugyanazokat a kérdéseket tettem fel nekik (Rókusfalvy Pálon kívül senki nem válaszolt), illetve kaptam néhány furcsa és néhány gyalázkodó sms-t, emailt illetve telefonhívást. Ezek közzétételétől most eltekintek, de szöget ütött a fejembe a dolog. Vajon mi a feladata egy újságírónak, aki boros témában ír?

Sasa Spiranec horvát borszakíró a Somlót fotózza (fotó: Ercsey Dániel)

A támogató

Ha egy borászt kérdezünk meg, vérmérséklettől függően a következő válaszokra számíthatunk: írjon rólunk, írjon a borainkról, írjon a borvidékről, lehetőleg csak szépet és jót, elhallgatva az esetleges hibákat, hiányokat, a megbicsakló savgerincet és a kátyús úttestet. Természetesen ha PR cikkről van szó, ez az igény több, mint jogos. Ellenkező esetben viszont óhatatlanul felmerül a kérdés, vajon tényleg ez a dolga egy újságírónak? Hiszen kinek is szól a cikk? A borásznak, vagy az olvasónak? Ki fogja meglátogatni a borvidéket, és ki fogja végül megvenni a bort? Nyilván a fogyasztó.

Igor Lukovic szerb borszakíró a világ első GROW névre keresztelt olaszrizlingjével (fotó: Ercsey Dániel)

A kíméletlen

Az előző gondolatmenetből következik, hogy ha a fogyasztónak írunk, akkor jogos az olvasói igény az őszinteségre. A potenciális vásárló azt szeretné tudni, hogy mit vegyen és mit ne vegyen meg, hogy hol lehet jót ebédelni, hol van a parkoló, melyik utakat kerülje el messzire és hová érdemes odatelefonálni, mielőtt megérkezik. Ebbe minden további nélkül bele kell férnie az esetlegesen elmarasztaló kritikának, akár olyan szinten is, ami befolyásolja az adott borászat sikerességét. Nyilván nem esik jól leírva látni azt, hogy „ez a bor szar, ne vedd meg“, de néha az ilyen, keresetlen őszinteséggel megfogalmazott üzenetek érik el a leginkább a céljukat.

Tomasz Prange-Barczynski lengyel borszakíró a somlói Szent János kápolnánál (fotó: Ercsey Dániel)

A valóság

A valóság ezzel szemben az, hogy a hazai borszakírásban kialakult egy olyan gyakorlat, ahol a jót, a pozitív élményt megírják, a rosszról pedig hallgatnak mindörökre. Ezzel ugyan nem kényszerülnek a szerzők hazugságra - hiszen a rossz borokról nem írják azt, hogy finom, a kátyús útról pedig azt, hogy tükörsima -, de az elhallgatott igazságokra előbb vagy utóbb úgyis fény derül. Ó, már hallom is a fejemben egy borász hangját, miszerint „csak féltik az ingyébort a tisztelt szakírók“, ámbár én nem tekintem komolyan vehető újságírónak/szakírónak azt, aki borért dolgozik. Azt máshogy hívják, mifelénk például alkoholistának. A szakíró pénzért ír, hiszen abból vesz kenyeret és abból lehet befizetni a csekkeket is. Ennél sokkal prózaibb ok áll a háttérben. A szakíró ugyanis akarva-akaratlanul emberileg is közel kerül a borászokhoz és egész egyszerűen nem akarja megsérteni őket. Látja, hogy milyen nehéz szakma az övék, emiatt gyakran szemet huny a problémák felett és inkább a pozitívumokat domborítja ki.

Michal Šetka cseh borszakíró virágzó levendulát és szőlőt fényképez a Spiegelberg Pincénél, a Somló oldalában (fotó: Ercsey Dániel)

A következmény

Ez azonban nem csupán megkérdőjelezhető gyakorlat, de káros és rettentően unalmas is. Ugyanis az olvasó nem hülye. Ha egy sajtótermék mindenről kizárólag pozitívat ír, az olvasó elfordul tőle. Persze van helye a 100 pontos bornak és a jó eredmények kommunikálásának is, de ugyanúgy helyt kell adni a negatív kritikának, a gondolatébresztő véleménynek, a riportnak, az interjúnak, az elemzésnek és a borleírásnak is. Van egy díj, amit a megalapítása óta figyelemmel követek. Borászok Borászának hívják, ennek egy „kísérődíja“ a Borászok Barátja elismerés. Ezt 2012 óta ítélik oda, többek között szakíróknak is. Olyanok részesültek már a megtiszteltetésben, mint Bányai Gábor Botond (BORIGO), Ambrus Lajos, Kovács Pál (Debreceni Borozó), Carolin Gilby, Dr. Mészáros Gabriella, vagy éppen Szabó Edit (Borsmenta). Amióta a fentieken elkezdtem gondolkodni, azóta egyre erősödik bennem a gyanú, hogy vagy szereptévesztésben vagyok, vagy a világ változott meg jelentősen. Én ugyanis ki merem jelenteni, hogy szakíróként, ha megválasztanak a borászok barátjának, akkor valamit nagyon rosszul csináltam. Az újságíró nem barátkozik, hanem tudósít. Nem az alanyért van, hanem az olvasóért. Ez persze nem zárja ki, hogy baráti viszonyba kerüljön a borászokkal, de alapvetően nem őket kell szem előtt tartania, hanem az olvasót, akit tájékoztat. Ez néha azzal jár, hogy a borász megsértődik. Lelke rajta. Főleg, ha utána kijavítják a kátyús utakat és javul az ihatatlan alapborok minősége. Érted haragszom, nem ellened, tartja a mondás. Szerintem ez az ilyen szituációkra is maximálisan igaz…