Nyitókép: A házigazda Milan Spasić és Tomislav Ivanović borszakíró (fotó: Ercsey Dániel)

Miután a csapat ma este továbbmegy Belgrádba, én viszont Nišből repülök Budapestre, a reggeli alatt már elkezd érdekelni, hogyan jutok el Nišbe. Sejtem, hogy Aleksandrovacból van egy busz Kruševacba, ahonnan naponta több buszjárat is indul Nišbe, a városba, ahol megszületett Konstantin, aki a mai napig meghatározza a gondolkodásunkat a nyugati és a keleti római birodalomról és Jézusról is.

Pincetúra a reggeli után (fotó: Ercsey Dániel)

Nišben már csak taxit kell találnom, hogy kijussak a reptérre, de ha minden igaz, ma taxis sztrájk van Szerbiában, bár senki sem tudja a jelenlévők közül, hogy ez mit is jelent. Sajnos azt nem sikerült megtudnom a netről, hogy mennyibe kerülnek a buszjegyek, de addig-addig próbálkozom, míg végül Tomislav rám szól, hogy ne aggódjak annyit, minden úgy lesz, ahogy lennie kell.

Tamjanika, még tartályban (fotó: Ercsey Dániel)

Ami a tegnapi kóstolót illeti, úgy érzem Župa előtt nagy lehetőségek állnak, de most még csak ott tart a borvidék (és ez sem kevés), hogy megállapodtak a két fontos szőlőfajtában és már nem palackoznak hibás bort a termelők. Egységes stílusról, vagy a dűlők tudatos faggatásáról még nincsen szó, ez a következő 30 év kérdése és a következő generáció munkája lesz. Viszont a hordós érlelésű tamjanikák és a friss, esetleg csak tartályos prokupacok már most szépen megmutatják a megszokottól eltérő gondolkodásban rejlő lehetőségeket.

Milorad Minić a "Župa nagy öregje" (fotó: Ercsey Dániel)

Tegnap kóstoltuk a borok között Župa nagy öregjének, Milorad Minićnek a borait, köztük egy tamjanikát, ami a Stota Suza, vagyis “száz könny” névre hallgat. Álljon itt mementóként a név története. A délszláv háború alatt/után Szerbiában krónikus üzemanyaghiány lépett fel, így a borászok távolsági buszokkal jártak a nagyvárosok piacaira eladni a boraikat. Így tett Milorad is, aki az egyik ilyen nap után, hazafelé tartva elbóbiskolt a buszon. Előtte már hetek óta azon gondolkodott, hogy nevet kellene adnia a tamjanikájának, hogy kitűnjön a többi közül. Hogy s hogy nem, arra ébredt, hogy a jobb szeméből megállás nélkül folyik a könny. Olyan volt, mint egy üzenet Istentől, így lett a bor neve száz könny. A házigazda Milan Spasić körbevezet a borászatban, aztán nekilátunk kóstolni. A történetből kiemelkedett az egyelőre névtelen (valószínűleg Sárkány lesz a bor neve, szerbül természetesen) 2017-es hordós tamjanika. Az illatban grillázs, vanília és keleti fűszerek, kóstolva közepes test, kerek savak, ánizs és grillázs, citrusok. Hosszú és jól iható. (87 pont)

Tamjanika kóstoló (fotó: Ercsey Dániel)

A legenda, Milorad Minić is eljött, itt ül velünk az asztalnál, hogy egyszer csak előhúzzon egy 1988-as tamjanikát, az első palackozott borát. Illatában rengeteg kapor, mögötte pici méz. Sajnos kóstolva már eléggé szétáll, a savak még tartják, de az ízkép már kicsit oxidált. Tiszteljük benne a kort, a történetét és a jelentősségét! Azt viszont furcsa volt látni, hogy a velem lévő szakértők némelyike  mennyire el volt ájulva ettől a bortól. Valóban izgalmas volt kóstolni, de hogy ez lenne “életük legjobb sárgamuskotálya”, azt kétlem. Vagy ha igen, hát szomorú életük lehet.

Vasárnap minden zárva van Kruševacban (fotó: Ercsey Dániel)

Egyszer csak feláll a házigazda és szól, hogy hozzam a hátizsákomat. Szerencsém van, Kruševacban van dolga és bevisz kocsival. Egy buszúttal kevesebb! Én nem beszélek szerbül, ő nem beszél semmilyen más nyelven, úgyhogy marad a mutogatás az út melletti szőlőkre. Néha felderül az arca. Prokupac, mondja ilyenkor mosolyogva.

A pályaudvaron sima ügy a jegyvásárlás, de az indulásig még van 2 és fél órám, találok is egy kávézónak álcázott első világháborús repülős kocsmát, ahol még wifi is akad. Sajnos gyorsan bezár, úgyhogy a pályaudvar egyik padján ücsörgök tovább, mert még a kifőzdék is zárva vannak. Mi van itt vasárnap délben?! Boltzár vagy csak ebédidő? Legnagyobb döbbenetemre viszont a pályaudvaron is van ingyenes wifi, nem túl erős, de azért elmegy, épp annyira, hogy elolvassak egy cikket a bíborbanszületett életéről.

Vacsora a Nagy Konstantin reptéren (fotó: Ercsey Dániel)

A busz pontosan érkezik, az pedig csak később derül ki, hogy helyjegyem is van, mondjuk teljesen feleslegesen, mert a helyemen vihogó tinilányok ülnek, azt mutogatva, hogy menjek hátra, ott még bőven akad hely. A busz a dombvidéken át követi a kanyargós utat, szerb falvakon keresztül, ahol hiába keres fogódzkodót a szemem, az építészeti stílusok eklektikus sokfélesége, az hogy szinte nincsenek 50 évnél idősebb épületek és hogy látszólag rendszer nélkül lettek kiépítve az utcák, nem sokat segítenek.

Magyarországon már a házakból lehet tudni, hogy sváb vagy kisnemesi településre, netán egykori mezővárosba érkeztünk, itt viszont az állandóságot általában egy, a központban álló, tornácos, kúriának is beillő épület jelenti, rendszerint betört ablakokkal. A mellékutcák többnyire köves földutak, a földeken kukorica terem. Ha nagyritkán mégis felbukkan egy paticsfalú, fehérre meszelt porta, ott a lakószobát egyből egy fedett terasz jellegű fatároló követi, majd egy kilencven fokban elfordított újabb épület, jellemzően tyúkól, ami lezárja az apró kis udvart. Egy-egy gazdagabb portán a két épület összeépült, emeltráépítéssel és vakolatdíszekkel, de ilyet a majd két órás út alatt jó ha hármat láttam.

Esti beszállás az Air Serbia egyik Airbusára (fotó: Ercsey Dániel)

A buszpályaudvaron nagy nehezen fogok egy taxit, ami 5 perc alatt a reptérre röpít. Nem tudom mire számítottam, nem nagyobb, sőt, mint mondjuk a szegedi indóház és teljesen üres. Sem a check-in, sem az útlevél ellenőrzés nem üzemel. Korán jöttem és ma a budapesti az egyetlen járat, úgyhogy felkapaszkodom az emeletre, hogy az Air Serbia által dotált étteremben költsem el utolsó szerbiai vacsorámat. Az 55 perces repülőúton, amit egy vadonatúj Airbus fedélzetén teszek meg kilencedmagammal, nem adnak enni, inni is csak egy pohár vizet. Az is igaz, hogy a 35 eurós jegyár (feladott csomaggal együtt) nem a legvészesebb Európában és ahogy az eddigiekből már kiderült, innen csupán 3 órányi buszozásra található Szerbia feltörekvő borvidéke, Župa, a prokupac és a tamjanika hazája.

Ha tetszett az útinapló, itt elolvashatja az öt napos út többi beszámolóját is: 1. nap, 2. nap, 3. nap, 4. nap, 5. nap