Édesanyám Hegyalján volt gyerek, Bekecsen kezdte az általános iskolát, a nagymamám Monokon volt tanár, a dédnagymamám Legyesbényén. Számtalan rétegét ismerem főleg Bekecsnek, Szerencsnek, a környező dűlőknek, falvaknak, erdőknek és hegyeknek. Számtalan arcát a bekecsi hegy tetején a bozótban megbúvó zsidó temetőnek, a szerencsi csokigyárnak, a katolikus templomnak, számtalan megfejtését a tokaji bornak. Anyukám a nagyszüleitől kapott egy képet a bekecsi borról, a nagymamám a kollégáitól kapott egy egészen másikat Monokon. Én pedig tőlük teljesen függetlenül alakítottam ugyan ki a saját borképemet, mégsem tudtam, nem is tudok és nem is akarok elvonatkoztatni az ő tapasztalataiktól. De vajon hogyan érintené őket, amit most látnának Hegyalján?

A dédi, aki még Kárpátalján született és polgári légkörben nőtt fel Debrecenben, hogyan tekinthetett a Napos és a Palota dűlőkre, aminek az aljában, az egykori présházukban meghúzódva élte le végül a fél életét, eleinte társbérletben egy szovjet tiszttel? Mit adott neki Bekecs, mit adott neki Hegyalja? Hol találta meg a maga örömét a tájban? Talán a diákok tekintetében? Egy-egy értelmes kérdésben, ha az okosabbnak tartott lurkót mégis elengedték az iskolába és nem kellett kimennie szántani? Vagy a döngölt padlójú szobában esténként, amikor pislákoló gyertyafény mellett Babitsot olvasott? Hát a nagymamám, akinek szemmel láthatóan semmiféle kötődése nem alakult ki a tájhoz? Vajon mi vitte egyre távolabb és távolabb, előbb Kassára, majd Budapestre? Miért nem mesélt soha sem Bekecsről, sem Monokról? Sem ő, sem a testvérei? Számára a szegénység már természetes volt, a halála előtt nem sokkal ébresztettem csak rá, hogy akkoriban akárkit nem küldtek Kassára tanulni az orsolyitákhoz. Soha nem ivott, nem csak tokajit, de mást sem és beszélni sem beszélt róla soha. Persze a negyvenes években fiatalnak lenni nem lehetett leányálom, de még arra sem tett utalást, hogy kik voltak a barátnői, hová járt velük ha volt egy kis idejük. Ezt követi édesanyám története, ami bár a hatvanas-hetvenes évekről szól, mégis sokkal kedélyesebb, tele humorral és izgalommal, felfedezéssel és a táj iránti végtelen szeretettel. Számára a csokigyár fontos eleme a vidéknek, Szerencs „a nagyváros“ és persze Bekecs a világ közepe az egykori stranddal és a hétvégi filmvetítésekkel, amihez meg kellett valahogy lógni a mise végéről. Tokaj a végtelen távolba vész, ahová csak nagyritkán lehetett eljutni, egy-egy fiú derekába kapaszkodva a robogón, Mád és Tállya pedig mintha nem is léteznének.

Kassa 1938

Mit szólnának ők, ha a szerencsi hegyen a borász a mádi dűlőkről beszélne? Tetszene nekik a Rákóczi-vár mostani állapota? Szomorkodnának a cukorgyár és a csokigyár eltűnésén? Vajon milyennek látnák a vidéket? Hiányozna nekik a bekecsi „strand“? Meglepődnének az üres templomokon? Tetszene nekik a tokaji bor?

Van egy szép kastély Erdőbényén, egy borászat birtokközpontja, ott beszélgettem egyszer a német származású tulajdonossal, aki elmesélte, miért tetszett meg neki a hely. Amikor a nyolcvanas években erre járt, a csordát esténként behajtották a faluba, a tehenek pedig szépen „hazamentek“ maguk, a kapukat már előre kinyitották, így vonult több száz tehén esténként Erdőbénye utcáin. Ezen felbuzdulva házat vásárolt, hiszen ilyen akkoriban Németországban már nem volt. Nos, ma már itt sincs. Ahogy nincs az a bor sem, amit anyukám kóstolt gyerekkorában, ahogy nincsen már meg az iskola sem, amiben a nagymamám tanított, ahogy nincsenek már szovjet tisztek sem a társbérletben.

„Dehogy akartam én még egyszer Rómába elmenni. Ismételni azt, amit úgysem lehet. Belépni újra ugyanabba a folyóba? Nem csak a folyó vize más, mi is mások vagyunk. Az örök tenger nem tükrözheti, vetítheti elénk azt, akik egyszer voltunk. Nekünk is megvan a magunk idő-folyója.“ Lengyel Balázs így ír Róma kapcsán és bár egyetértek vele, mégis az ellenkező következtetésre jutok, ahogy egyébként ő maga is, ha ez a címből nem derült volna ki. Lengyel 1993-ban ment vissza Rómába, én évente újra meg újra megyek Hegyaljára és meggyőződésem, hogy az őseimnek is érdekes lenne az, amit most itt találnak. A két Tokaj, vagy éppen a számtalan Tokaj éppúgy illúzió, mint a két Róma. Mi magunk vagyunk mások és szűrjük át magunkon a táj változásait, lebontott gyárastól és új nyaralóhajóstól, a felújított templomokkal és az eldózerolt kastélyokkal, a kukoricaföldekkel és a távolsági buszokkal, no meg a folyamatosan változó borképpel. Tokaj nem kettő van, hanem egy vagy végtelen. Ez a kettő megoldás pedig végső soron ugyanaz.