Mint az köztudott, mi is beszámoltunk róla, nyilvánosak az idei VinAgora nemzetközi borverseny eredményei. Borokkal foglalkozó újságíróként persze évente nagyjából harminc-negyven versenyről lehetne/kellene beszámolni, mi a Pécsi Borozónál az elmúlt években azt találtuk ki, hogy - ha nem felejtjük el - a közép-kelet-európai díjazottakra fókuszálunk, abból próbálunk levonni valamiféle következtetést. Ez persze a személyes érdeklődésünkből, a magazin profiljából is adódik, nem lehet számonkérni másokon, hogy miért a bordeaux-i aranyérmeket közlik, nekünk a szerb prokupac, a horvát grasevina és a magyar furmint a heppünk, akinek nem tetszik, járjon már kocsmába, pardon, borozóba.

A VinAgora a sajtóközleményben úgy hivatkozik magára, mint „hazánk egyetlen nemzetközileg is akkreditált borversenye“, ami kétségkívül igaz, de itt el is érkeztünk az első sarkalatos ponthoz, miszerint a mai világban érdekel-e mg ez bárkit is? Félre ne értsék, nem arról van szó, hogy a VinAgora ne lenne szakmailag kifogástalan verseny, én magam is bírálok rajta, tanúsíthatom, hogy mindenki a lehető legkomolyabban veszi a munkáját, ráadásul az általuk kifejlesztett tabletes WineCompass borbíráló szoftver szuper, bár a személyes véleményem szerint a bírálatot jelentősen lassítja a rengeteg aroma, amit ki kell keresni és bejelölni, mielőtt továbblépünk. Ezzel együtt a szoftver pöpec, én gyorsabban haladok azokkal a programokkal, ahol nekem kell írnom egy gyors borleírást, de ezt jobban kedvelem azért, mert itt a zsűri elnöke vissza tudja küldeni a bírálati lapot megfontolásra, ha valaki egyedüliként jelentősen eltérne a többiektől és ezzel netán lerontaná a bor átlagát. Ne feledjük, itt érmekről van szó! Igen ám, de visszatérve az előző gondolathoz, érdekel-e ez a mai világban bárkit? Nyilván engem, vagy Zilai Zoltánt (akivel nemrég készítettem egy interjút), a verseny ötletgazdáját igen, de egy átlagembert? Alig hiszem.

A VinAgora tagja a Vinofednek, egy nagy nemzetközi versenyeket tömörítő csoportnak, akik büszkék a szakmai sztenderdjeikre és arra, hogy megfelelnek az OIV követelményeinek. Ez a logikus szakmai kérdéseken túl, amin például a borok előírt kóstolási hőmérsékletét illeti, kitér arra is, hogy a benevezett borok maximum 30%-a kaphat érmet. Azt már a verseny szervezői döntik el, hogy ez az összes benevezett borra vonatkozzon, vagy az egyes érmeken (arany, ezüst) belül legyen egy 30%-os határ, de ez mindenképpen azzal jár, hogy sok-sok bor, amit a zsűri aranyéremre javasolt például, nem kapja meg az aranyérmet. Vagy megkapja, de emiatt egy csomó ezüstérmes bor nem kapja meg az ezüstérmét. Így fordulhatnak elő olyan extrém helyzetek is, hogy egyes nagy nemzetközi Vinofed-OIV versenyeken a kiosztott érmek több mint 97%-a aranyérem! Na ne vicceljünk már! Akkor mi az értelme az ezüstnek? Régen volt bronz is, az már kvázi megszűnt (nem a Decanternél, de arról még később írok), most az ezüst is megy a kukába? Akkor majd az arany devalválódik, látszódnak is már ennek a jelei, a minap hallottam egy kolléga szájából, hogy ő már csak a Champion-díjakra és a nagyarany érmekre kíváncsi. Mi lesz ennek a vége? Megszűnik az aranyérem, helyébe lép a nagyarany és bevezetjük a platinát?

Ezzel el is érkeztünk a jellemzően nem Vinofed tagságú borversenyek világába, ahol két irány van. Az egyik a bortermelő országok borversenyei, vagy az olyan versenyek, amelyek régen Vinofed tagok voltak és most is tartják magukat az OIV szabályokhoz, bár erről semmiféle papírt nem írnak alá. Ilyen például a CMB, ami a világ legnagyobb utazó borversenyévé nőtte ki magát, kicsit olyan, mint egy utazó cirkusz, hatalmas marketing gépezettel. Nincs 30%-os szabály, de mégis betartják, viszont nem borul fel az érmek aránya, sokkal egészségesebb százalékban vannak ezüstérmek és aranyérmek egyaránt.

A másik irány a hagyományos borpiaci borversenyek, mint pl. a londoni Decanter, ami tulajdonképpen a bormagazin borversenye. Itt jellemzően egyszerre tesznek ki az asztalra, valamilyen tematika mentén 7-12 bort, és azokat sorba kóstolva, visszakóstolva alakul ki a zsűri véleménye. Ezzel, meglátásom szerint az a legnagyobb baj, hogy az a bor, amit mondjuk nyolcadikként kóstolok meg, már nem tudja azt a hőmérsékletet, mint az első, vagyis elveszítettem egy szempontot az értékelés folyamán. Az elsőnek kóstolt bornak, ha visszatérek rá, több esélye van, mint az utolsónak, mert annak csak egy arcát fogom ismerni, szemben az elsővel. A másik problémám a ponthatárokkal van. Ki kell mondani, hogy az OIV 100 pontos bírálati rendszere NEM AZONOS a Decanter 100 pontos rendszerével!

A Decanteren 86-89 pont között van a bronzérem, ez a legtöbb OIV szabályokat követő versenyen az ezüstérem teteje és az aranyérem alja! 90-től 94 pontig van az ezüst, ez máshol az arany és a nagyarany határa, míg a DWWA aranyérem  a maga 95-96 pontjával már mindenhol bőven nagyarany, sőt itt még egy platinum kategóriát is létrehoztak a 97 pontos boroknak! Ez megint csak nem értékítélet, mindenki úgy bírál, ahogy akar, de a különböző versenyeken szerzett pontok és érmek NEM ÖSSZEHASONLÍTHATÓAK, vagy ha igen, akkor azt a következő módon kell megtenni:

Kaptál egy gyenge aranyat a VinAgorán? Akkor az egy DWWA bronzéremnek felel meg! Vagy megfordítva, Londonban kaptál egy ezüstérmet? Örülj, mint majom a farkának, mert bár mostanában már az aranyat sem igazán nézik és értékelik a népek, ez megfelelhet akár egy CMB nagyaranynak is!

Akkor miért mégis a Decanter World Wine Award körül van a legnagyobb hájp? Nos, egyrészt ők egy bormagazin, egy kommunikációs gépezet és egy stabil és komoly múlttal bíró borpiac, ezt a szerepüket még évszázadokig képesek megőrizni, a látszatot mindenképp. Másrészt, és ez ugyanúgy kommunikációs, vagy pszichológiai trükk, míg a legtöbb borversenyen kimondva (VinAgora) vagy kimondatlanul (CMB) csak a borok 30% kap valamilyen érmet, addig a DWWA-n tavaly például a nevezettek 80% kapott valamilyen plecsnit! Úgy tűnik a Decanteren sokkal nehezebb nem megkapni az érmet, mint megkapni, boldog boldogtalannak osztogatják, no nem az aranyat és a platinát, de az ezüstöt és a bronzot, viszont olyan pontszámokkal, ami teljesen megzavarja a fejeket! 89/100 pontos bronz és 94/100 pontos ezüst? Röhej! (Mármint az OIV 100 pontos rendszere felpl nézve. De ki mondhatná, hogy az az egyedüli üdvözítő út?) Viszont a többi verseny a nevező borászok 70%-át veszíti el, a DWWA pedig csak 20%-ot, náluk a legnagyobb az ügyfél elégedettség. Ez elég logikus, a másik oldalról az az elégedett borász aki érmet kap, itt pedig elképesztően nagy rá az esély, a legnagyobb a Földön.

Az utolsó probléma - azt nem tudom, hogy miért alakult így, erről a Vinofedet kellene megkérdezni -, hogy a Vinofed-OIV versenyek mintha be lennének oltva marketing ellen. A hajdani nagyságot siratják (ebben akár szépen párba is lehetne állítani őket velünk, magyarokkal), amikor még a párizsi Vinalies borverseny volt a borversenyek koronagyémántja, miközben látni kell, hogy a versenyek közül a berlini már néha háromszor annyi mintát tud felmutatni mint a párizsi, amit már a bukaresti Vinarium is megelőzött! A bajok - meglátásom szerint - több forrásból származnak. Ha egy borversenyen évtizedek óta ugyanazok az arcok bírálnak, ha minden évben csak arról szól, hogy valahogyan pénzt szereznek „a haverok“ repülőjegyére és szállására, akkor legyenek bármilyen jó szakemberek, a verseny ellaposodik.

Ha nincs vérfrissítés, ha rutinná válik az értékelés, az mindennek a halála. Jó példa erre néhány most már nyolcvan éves borbíra, akit még mindig ott látok szinte minden nagy nemzetközi versenyen és akik privát messenger üzenetekkel és nyilvános kommentekkel próbálnak akár személy szerint engem is nyomás alá helyezni, hogy hívjam/hívjuk meg őket a soron következő akármelyik borversenyre. Van aki hivatássá fejlesztette ezt az életformát, és tavasztól őszig csak borversenyről borversenyre repül, addig sem kell otthon lennie, gondolom.

A fénykép csak illusztráció

A másik probléma az lehet, amikor a szigorú szakmai elvárások miatt kizárólag borász-mérnökök bírálnak egy versenyen. Értem én, hogy ők értenek hozzá a leginkább, ezt nem is akarom elvitatni, bár kétségkívül láttam ennek az ellenkezőjére is példát, amit egyébként „pincevakságnak“ szokás nevezni szakmai berkekben. Attól ugyanis, hogy valaki bort készít, még nem biztos, hogy megfelelően meg is tudja ítélni a borát, főleg, ha nincs nyitott személyisége és nem kóstolja a szomszéd borait is rendszeresen. Mindenesetre a szakújságírók és kereskedők hiánya egy borversenyen azt fogja jelenteni, hogy a verseny eredményeit és a konklúziókat nem fogja senki kommunikálni, nem beszélnek a versenyről, csökken a nevezések száma, és a végén elfelejtik.

Itt van a kis ország - kis piac problematika is, a VinAgora (és az elmúlt években felkapaszkodó Winelovers Wine Awards, ami a Decanter szisztémáját követi) is ezzel szenved, vagyis azt még el tudja érni, hogy a hazai borászok nevezzenek, de a nemzetközi mintaszám megtorpan, mert a magyar piac egész egyszerűen nem elég szexi ahhoz, hogy egy külföldi borászat megpróbáljon betörni, amihez egyébként egész jó belépő lehet egy itt megszerzett érem.

De hogy ne csak pofonokat osztogassak mindenfelé, a végére hagytam néhány olyan trendet vagy irányt, amit részben a VinAgora, részben más idei - már lezajlott - borversenyek generáltak bennem, és nekünk magyaroknak sem kell a világ másik felére utaznunk, hogy élvezzük őket:

1. Pannonhalma nagyon jön, ez már nem a „jövünk fel mint a talajvíz“ kategória, mondjuk a szakma ezt már évek óta tudja és nézi, elég a sorozatban megszerzett VinAgora nagyaranyakra gondolni a Főapátság részéről. Idén viszont egy másik versenyző dobbantott nagyot, a Herold Pince, a 2019-es Vinori merlot nagyaranyat kapott, a 2020-as Liebling olaszrizling és a 2023-as Saci chardonnay aranyat, a friss rozéjuk pedig ezüstöt, de emellett a borvidék szokásos nagyágyúja, a Pannonhalmi Főapátság is remekelt (3 arany, 1 ezüst). Ráadásul a vörösborokban is! Szóval feleim, irány Pannonhalma, lehet szervezni a pincelátogatásokat!

2. Rappay József főborász és a szekszárdi Schieber Borászat remeklése ha nem is meglepetés, de mindenképpen sorsfordító esemény. Ez az a pont, amikor beérett a munka gyümölcse, úgy tűnik minden arannyá válik (7 arany, 1 ezüst) amit Rappay Jocó a kezébe vesz, úgyhogy ezért a teljesítményért már nem csupán Szekszárd ér meg egy misét, de érdemes konkrétan a Schieber Borászathoz elzarándokolni!

3. Utoljára hagytam egy nemzetközi trendet, amit persze hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni, de ezért kár lenne! Ki az, aki idén a madridi Bacchus borversenyen (2 nagyarany, 1 arany, 1 ezüst), a strasbourgi Le Mondial des vins blancs borversenyen (2 arany), a francia csúcsversenyen a Vinalies-on (1 nagyarany, 1 arany) és itt a VinAgorán is (3 arany, 1 ezüst) tarolt? Hát Ladislav Ďörď, vagyis György Laci, a felvidéki Chateau Ruban és a testvérbirtok a Pivnica Cebovce főborásza. Nem kell megijedni a nevektől, ezek a fűri és a csábi birtokot jelölik, tessék ellátogatni oda is és bejelentkezni egy kóstolóra. Nem fogják megbánni!