A szlovák borvidéki besorolás szerint a komplett Dél-Szlovákia egyetlen borrégió, amit körzetekre tagoltak. Innen nézve a Komárom melletti homokos területek, Galánta környéke, a vulkanikus Garamkövesd, az Ipoly alsó folyása, a muzslai dombok és Pozsony-külső egyazon borvidék részét képezik, függetlenül a geológiai és éghajlati adottságaiktól és attól, hogy az adott vidéken folyt-e valaha szőlőművelés, borkészítés.

A borvidék, amiről most írok, tehát nem létezik, jogilag legalábbis még nem, de aki nyitott szemmel járja a tájat, az könnyen észreveheti a természetes határait. A legegyszerűbb Esztergomnál átkelni a Dunán, majd Párkányt magunk mögött hagyva elindulni nyugatnak. Alig néhány perc múlva jobb kéz felől egy dombhát tűnik fel, a domboldalakon szőlő, megérkeztünk. A dombságot olyan települések sora keretezi, mint Muzsla, Kőhídgyarmat, Béla, Köbölkút, Kisújfalu, Kürt, Szőgyén, Fűr és Csúz.

A mintegy harminc kilométer hosszan, délkeletről északnyugat felé húzódó, legmagasabb pontjain is csupán 240-250 méteres tengerszint feletti magasságig emelkedő dombhát alkotja a képzeletbeli Garam mente egyik legfontosabb részét. A muzslai és a kürti dombok egész Szlovákia talán legismertebb termőtájai, előbbi inkább löszös, míg utóbbi kötöttebb, agyagos talajáról ismert. Szintén fontos érték a napsütéses órák száma, ami az országban itt a legmagasabb, de jónéhány észak-magyarországi borvidék értékeit is megelőzi. Ezek együttesen, no meg a déli, délnyugati lejtők és a folyók, mint a Duna, a Garam és az Ipoly közelsége, tökéletes keretet adnak a termelőknek, hogy ne pusztán iható, de izgalmas, a tájat is bemutató borokat készítsenek.

A másik fontos részegység a Garam bal partján, északról-délre húzódó hátság, ami, még mielőtt elérné a Dunát, kiszélesedik, megemelkedik és kitölti a Garam és az Ipoly közötti részt. A hátság északi része, Zselíz környéke, főleg barna erdőtalajokban gazdag, míg a déli rész, nagyjából Garamkövesdtől már a Börzsönnyel rokon, vulkanikus felépítésű. Ez a rész, a Helembai-hegység, az ország legkisebb hegysége a maga 4km-es szélességével, 8km-es hosszúságával és 395 méteres magasságával. A vulkanikus andezitet helyenként üledékes kőzetek és lösz borítja, a mikroklímája szubmediterrán hatásokat mutat.

Halkan teszem hozzá, hogy az apró hegység rejt egy fontos túraútvonalat is! A piros jelzés Garamkövesdről Kovácspatakra vezet át, egyes pontjain a Kovácspataki-sziklák érintésével, csodás kilátást kínálva a Dunakanyar északi kapujára, a Helembai-szigetre, a Hideglelős-keresztre és alattunk a Dunára. A túrát mindenkinek ajánlom, csupán 5km, még gyerekekkel is bejárható három óra alatt, az egyetlen kihívást a logisztika jelentheti, hiszen el kell dönteni, honnan indulunk és a végcéltól hogyan jutunk vissza a kiindulóponton hagyott autónkhoz.

Mélyre nyúló gyökerek

Borvák Imrével beszélgettem egyszer a muzslai hegyen, az akkor elhangzottak sok mindent megmagyaráznak: “Van egy kis területünk, itt az Alsó-Nagyhegyen. Pálava van oda telepítve. Mondták, hogy adjuk el, mert kiesik a járásból, nem arra fekszik amerre a többi szőlőnk. Mondtam, hogy nem adom. 1830 óta a családunké, az ember pedig a múltját nem adja el. Legfeljebb letagadja.”

Ezt a szívbemarkolóan kitartó ragaszkodást majd minden termelőnél megtapasztalhatjuk. Szlovákia déli, magyarlakta területei az elmúlt hetven év legnagyobb vesztesei. A fejlesztések elkerülték, nem csak mostanában, de a kommunizmus évei alatt is. A rendszerváltozás és az önálló Szlovákia létrejötte óta a nagy borászati beruházások inkább a Kis-Kárpátok lejtőin jöttek létre, a milliárdos befektetésekből felhúzott csilli-villi borászatok pedig az alapanyagot leginkább innen, Kürtről és Muzsláról vásárolták. Ha ezt látná az esztergomi érsekek egykori vincellérje!

Hiába keressük ugyanis a világi levéltárakban a muzslai, bélai, garamkövesdi borok említéseit, csak elvétve találhatunk egyet-egyet. A magyarázat viszonylag egyszerű. A vidék amiről írok, szoros egységben a Börzsöny délnyugati részével és a pilisi szőlőkkel Kesztölcön és Esztergomban, az egyház legnagyobb borbeszállítója volt. Hatalmas dézsmapincékben gyűjtötték a tizedet, hogy aztán a számtalan plébánia egyikén áldoztassanak vele, netán ajándékként kerüljön el más egyházmegyébe. Ráadásul a papok, főleg a szerzetesek maguk is művelték a szőlőt, működtettek pincészeteket, szőlőbirtokokat.

Így tehát a vidék borászati történetét az egyházi levéltárak őrzik (jó példa erre az 1256-ból származó dokumentum, amelyben a muzslaiak a Bélafalváig tartó szőlőiket a halászati jogukkal együtt eladják az esztergomi érseknek), így viszont elveszett annak a lehetősége, hogy a szállítási utakból és a felvásárlási árakból határozzuk meg az egykori borok értékét, minőségét. Ami biztosnak tűnik, a papság akkor sem szerette a rosszborokat és a terroir akkor sem volt más, mint napjainkban.

A fejekben születő borvidék

A kérdés régóta adott: mi köti össze a közös anyanyelven túl Muzsla és Kisújfalu autentikus kis családi gazdaságait, Fűr és Köbölkút modern, nagy pincészeteivel? Mi a közös Bóna Zoli könnyed mégis elegáns kékfrankosában Bátorkesziről és Drozdík József kéméndi boraiban? Hogyan lehet kibékíteni Melecsky Tibor már-már vad naturalista szemléletét a helembai Világi borászat modern feldolgozójával és növényvédelmi erőfeszítéseivel? Miért hallgasson Bott Frigyesre egy garamkövesdi kistermelő, vagy éppen fordítva?

A válasz talán nem is olyan bonyolult, csak az odáig vezető út az. Južnoslovenská, vagyis Dél-Szlovákia, mint borvidék (Južnoslovenská vinohradnícka oblasť) nem működik. A fent említett körzetek, borászatok viszont igen. Ráadásul hiába vágták el őket egymástól, Zselíz például már a Nyitrai borvidék része, mégis szervesen kapcsolódnak, nem csak a nyelvük, de tradícióik, szemléletük, egykori közös piacuk okán is. Több hát, ami összeköt, legyen bár a nevük a jövőben Alsó-Garammente vagy bármi más!

Ha a termelőknek sikerülne közös nevezőre jutni és létrehozni egy a szlovák minisztériumok által is szentesített egységet, már a következő lépésben el lehetne különíteni a homokosabb talajokat a lösztől, a meszes talajokat az andezittől, a kékfrankosra vagy szentlőrincire predesztinált dűlőket azoktól, ahol világverő zöldveltelinik vagy rajnai rizlingek születnek.

Hogy miért fontos Pozsony elismerése? Szomorú, de a termelőkkel beszélgetve gyorsan rádöbbentem, hogy hiába Budapest közelsége, a Kürti Borfesztivál látogatóinak jelentős többsége pozsonyi szlovák, ahogy a régióból eladott borok többsége is Pozsonyban landol. Az Autentisták szövetsége, vagyis Sütő Zsolt (Strekov 1075), Mátyás András és a Kasnyík fivérek ugyanis valami olyat tudtak mutatni a szlovák közönségnek, ami előtte az ország borkultúrájában ismeretlen volt. Elkezdtek spontán erjedésről és élesztők közötti különbségekről beszélni, elmondták, hogy évi 15 permetezés nélkül is meg lehet óvni a szőlőt, sőt, rámutattak, hogy a borok jellegzetesnek vélt ízképe gyakran egy a borászatok által mesterségesen generált stílus. Ők hárman, kiegészülve a Strekov 1075-ből kivált Melecsky Tiborral ma Szlovákia talán legnagyobb borász-sztárjai, akik nem csak követik, de formálják is az ország borízlését.

Az ő köpönyegükből bújt elő a Slobodné vinárstvo, a tokaji Matus Vdovjak és a Vinárstvo u Kona, de a Léva környéki kistermelők szövetsége a Víno spod Vulkánu is. Velük szemben ott álltak a Pozsony környéki gigaborászatok, akik az itteni alapanyaggal lettek naggyá, így az sem meglepő, hogy egy idő után az ottani borászokat kezdték elcsábítani a régióban születő új, modern pincészetekhez. Nekik megvan a kapcsolarendszerük és a korábbról bejáratott piacuk is, hiszen sok Kis-Kárpátok beli borászat már egy évtizede a szőlőtermelő partnerek terroir adottságait kommunikálja, mint hozzáadott értéket.

Végezetül ott vannak a különutas termelők, a Chateau Bela, amit a világhírű borász Egon Müller, a rajnai rizling és persze a magyarul is kiválóan beszélő Miroslav Petrech tettek ismertté, vagy a komáromi Bott Frigyes, aki ma már komáromi borbárt és bélai vendégházat is üzemeltet és akinek az egyik borát már 2013-ban úgy prezentálta számomra egy öt csillagos pozsonyi hotel éttermének vezető sommelierje, hogy Szlovákia legjobb borászának egyik tétele. Ezzel szemben Budapesten a felvidéki bor csak csepp a tengerben. Szép dolog a nemzeti összetartozás, de ha a pénztárcákat is meg kell nyitni hozzá, úgy tűnik kevésbé érdekes.

Éledező turizmus

A következő fontos lépés egyértelműen a turizmus fejlesztése és a helyi értékesítés növelése lenne. Ez, véleményem szerint éppolyan fontos a magyarországi, mint a szlovákiai turisták körében, hiszen az utóbbiak többségének fogalma sincs, hogy mit kínál számukra az Alsó-Garammente. Ráadásul az olyan hagyományosan fontos piacok, mint Csehország és talán Lengyelország déli része is érdekesek lehetnek a termelők számára!

Bott Frigyes már lépett egy merészet, a komáromi Klapka téren lévő Bottéka választéka nem szűkül le a régió boraira, de egészen Burgenlandig elmegy a merítésben. Abban is biztos vagyok, hogy ha lenne Párkányban, ne adj Isten Esztergomban egy a régió borait és egyéb termékeit bemutató borbár, máris könnyebb lenne a helyzete számtalan, egyelőre ismertségi gondokkal küzdő termelőnek! Hiszen a régió máris számtalan izgalmas, felfedezésre váró látnivalóval és jól megkomponált szállással rendelkezik!

Az Ipolyon és a Garamon vizitúrázók ereszkednek le, ha pedig végre megépül a híd Helembánál, a Dunakanyaron végigtekerő biciklisták (naponta több százan) sem a túlparton jutnak el Esztergomba, hanem Helemba és Garamkövesd érintésével, ami újabb lökést adhat az itteni borászoknak. Ha a születendő borvidéket északon Zselíztől számítjuk, máris ott van látnivalónak az Esterházy-kastély, ahol maga Franz Schubert tanította zongorázni a kisasszonyokat és ahol a Schöne Müllerin-t komponálta. A középkori eredetű templom egyik freskóján annak a Vesszős Györgynek a megítéltetését láthatjuk, aki Lajos király oldalán harcolt a nápolyi hadjáratban és aki királyi parancsra lefejezte az ártatlanul megvádolt nápolyi herceget, Durazzói Károlyt. Vesszős hazatérte után összeroppant tettének súlya alatt és élete végéig zarándokként bolyongott a Felvidéken.

Kisgyarmaton a XIII. századi alapokra épült templom miatt érdemes megállni, Bényben pedig a Pálffy kastély és a XII. századi apró körtemplom késztet csodálkozásra. A közeli Kéméndről még Vályi András jegyezte le, hogy “szőlleji jó borokat teremnek; el adásra alkalmatos módgyok van, közel a’ Dunán, ’s Esztergomban, réttyeinek, és legelőjének egy részét Garam vize néha meg szokta önteni.” A faluhoz tartozik a Garamon a Szerelem-sziget és a több mint 300 pincét számláló Iszomfalva, ahol a már emlegetett Drozdík József pincéje is található. A hely eltéveszthetetlen, a folyó mellett, a hídtól nem messze, szovjet harckocsi (!) után kell felkanyarodni a hegyre a pincék felé!

Ettől délre már Garamkövesd a következő megálló, ahol a Burdavin-t, vagy Geönczeöl Attila pincéjét érdemes felkeresni, hogy tájékozódjunk, vajon még mindig igaz-e az állítás, amit Vályi András fogalmazott meg: “szőleje nagy hegyen van, melly bőven szokott fejér és vörös bort teremni”. Garamkövesden szervezik minden évben a környék egyik legnagyobb borversenyét, ahol csodás zöldvelteliniket lehet kóstolni, de innen érdemes nekiindulni a Kovácspataki sziklákra tartó turistaösvénynek, vagy a helembai autós kitérőnek is. Utóbbi falucska már pusztán a fekvése miatt is érdekes lehet, a szőlőkből elképesztő kilátás nyílik a Dunára, de ha a Világi borászat megnyitja kapuit az érdeklődők előtt, már kóstolni is lehet majd ezzel a panorámával.

A párkányi strand gyerekkorom strandjait idézi, nem akar feltétlenül csúszdaparkká és wellness központtá válni, egyszerűen csak egy hatalmas strand rengeteg medencével, nincs olyan nyár, hogy ne keresnénk fel legalább egyszer a családdal.

Innen pedig már tényleg csak egy ugrás a bélai kastélyszálló és borászat (Chateau Bela) vagy Bott Frigyes vendégháza, mindkét helyen csodás borokat kóstolhatunk. Szőgyén nagyközség a templomáról és a Petőfi által megénekelt egykori lakójáról, Pató Pálról nevezetes (no meg a MeCaBu borászatról), Kürt a borairól (itt dolgoznak a Kasnyík testvérek, a Strekov 1075, az Organic borászat, Melecsky Tibor, a C-Winery és Tamasek Zoltán is) és borfesztiváljáról, Fűr a borászati központtá alakult egykori Zichy-kastélyról (Château Rúbaň), míg Bátorkeszi (BZ Pincészet, Borvin) szintén borfesztivált rendez évről-évre.

Csúz a kastélyok és kúriák városkája, fénykorában tizenöt nemesi lak állt a településen, a ma is álló Csúzy-kastélyban vendégeskedett anno Bél Mátyás is. Ha pedig azokat a településeket is megemlítjük, ahol ugyan nincsen országos látnivaló, de vannak jó borászatok, máris tovább bővül a lista Köbölkúttal (HR Borászat), Búccsal (Vintop Karkó), Kisújfaluval (Mátyás Pince), Kővágóval (Hengerics Péter), Gútával (Georgina Pince) és persze a legendás szőlőheggyel bíró Muzslával (Borvák Pincészet, Árendás Pince, H&V Pincészet, Zalaba Pince, BecseBor).

Ennyi termelő, ennyi munka és ennyi egyedi gondolat már bizonyosan elegendő ahhoz, hogy ha kell, hegyeket megmozgatva is, de legyen végre egy önálló eredetvédelem, egy mindenki számára vonzó Alsó-Garammente. Amíg erre várunk, látogassunk el a vidékre mi is, beszélgessünk a borászokkal, aludjunk a környéken, sétáljunk nagyokat a szőlőben, biciklizzünk és fürödjünk nagyokat, de legfőképpen bátorítsuk a termelőket, kóstoljuk a boraikat és forduljunk feléjük nyitottan.