Borának zamata, nem tartozik sem a francia, sem az olasz (akár észak-, akár dél-olasz) fajták főirányához, de még a kékfrankoséhoz sem. Ahogy a wirwinzer.at oldal ír róla, ez egy zamatos, jól iható bor, amelyben finom virágillatot, vadcseresznye és fekete ribizli illatát lehet felfedezni. Némi hordós érlelést jól visel, ekkor azonban nem a vörösboroknál megszokott csokoládés illat- és ízvilág kerül elő, hanem inkább vajas-vaníliás illatjegyek. De sokkal inkább frissen jobb meginni, nem az évekig tárolható fajta, esetleges hordó érlelés esetén sem. Alacsony cukorgyűjtő képessége ellenére gyakran maradékcukros változattal, sőt félszáraz borként fordul elő – ezért érdemesebb picit behűtve fogyasztani, jobban áll neki, mint a 18-20 fok. (Amúgy a világ szinte egyetlen kékszőlő muskotályának, a hamburginak is ez a szőlőfajta az apukája. - a szerk.)

A trollinger egyik alfaja Andrew John Henry Way festményén (forrás: Wikipédia)

Az egykor népszerű fajta termesztése visszaszorulóban. Egyrészt, tulajdonságai miatt: fagyérzékeny, gombaérzékeny, rovarérzékeny, szinte mindenre érzékeny, ugyanakkor ezt egész hosszan teszi: tenyészidőszaka nagyon hosszú, cserében viszont gyengébb talajokon is elél, ez viszont (egykori) népszerűségének az oka is volt. Persze, kagylós mészkőtalajon hozza a legkiválóbb terméseit ő is. Jó ételpárosításokhoz (friss sajtokhoz, szárnyasokhoz, könnyebb, világosabb húsokhoz), de nagyon népszerű (volt) magában is, a nap zárásaként, vagy csak baráti beszélgetésekhez. 

Hogy került a kezembe egy ebből a nem túl ismert fajtából? Erre is jó az eisenstadti Internationales Weinmarketing képzés, egy csoporttárs onnan származik, és ő lepett meg egy palackkal. Ez pedig a 

Besigheimer Wurmberg Trollinger,  Felsengartenkellerei Besigheim (Hessigheim) Aus Steilagen

Azaz, a besigheimi „Sziklakert Pincészet” meredek dűlőkről származó Trollingere. 

Finom hordófűszerek, vanília, vajas kenyér, karácsonyi, kajszilekvárral töltött piskótatekercs, enyhén kekszes, a háttérben málnával, pici ribiszkével. Könnyed, tanninérzet nélküli, közepesen hosszú lecsengéssel. Hűtve valóban jobb, mint szobahőmérsékleten (azaz, kb. 14-15 fokon a 18-19-hez képest). Elsőre is, visszakóstolva is kifejezetten kellemes, jól iható bor, valóban kb. ugyanaz az élmény, mint két éve Dél-Tirolban a vernatschokkal, teljesen rendben volt magában is, ételekhez is. Mi bolognai raguhoz és szimpla sertéssülthöz is fogyasztottuk, azaz, erősebb húsokkal is jól működött. Meg magában is. Simán 87/100 pont

Pár szót még Besigheimről és a pincészetről. Besigheim kisváros a Neckar partján, Stuttgarttól északra. Itt különösen meredek a Neckar partja, a szőlőművelést ennek ellenére már a rómaiak is elkezdték: teraszokkal oldották a meredekség okozta problémát. Apropó, teraszok. A teraszokat a később betelepülő népek is folyamatosan karbantartották, illetve tovább fejlesztették. Az így kialakult különleges táj meg is kapta az UNESCO kulturális világörökség címet. Ennek ellenére, a munkaerő elfogyása miatt, a teraszok egyre nehezebben művelhetők, sajnos vannak már szép számmal elhagyott területek, sőt teljes mértékben kivágott oldalak is. (Csoporttárs elmondása szerint a tízezer hektárt közelíti az így-úgy felhagyott területek nagysága…) Úgy tűnik, ami az egyik helyen a világhírnevet hozta el (Wachau), a másikon inkább már csak nyűg…

Besigheim római kori teraszai (a fotót innen metszettük)

A tájat és a termelési környezetet jól megragadó nevű pincészet amúgy a legnagyobb a borvidéken, mind a mai napig 5-6 millió liter bort állít elő. 

És egy magyar vonatkozás: Besigheimnek van egy magyar testvérvárosa is, Bátaszék. Nyilván, az egykori sváb (ez tényleg Svábföld…) betelepülés okán is, még, ha, kicsit utána nézve, Bátaszék esetében nehezen követhető nyomon, hogy az egykori telepesek melyik német területről/területekről érkeztek. Az emlékezet szerint Besigheimből és a környékéről biztosan.