A Szártetőn állunk, a legmagasabb ponton (350 méter), ahol még szőlő van ültetve Pécsváradon. Az őszi köd már lassan feltölti alattunk a vidéket, kicsit lejjebb két tehén készül a chardonnay ültetvénybe, de a villanypásztor elriasztja őket. Az utolsó szüret, a merlot már kádban van, így egy délutánra mi foglaljuk le Walter Gyulát, Pécsvárad egyetlen megélhetési borászát.

– És ezt mind egyedül művelem – mondja magától értetődően, majd összeráncolt szemöldökömet látva hozzáteszi: Azért zöldmunkára a feleségem is besegít. No meg szüretelni jönnek még. De alapjában véve egyedül gondozom. Ötven hektár nekem már nem lenne emberi mérték. Fontos számomra, hogy egyedül tudjam megmetszeni a szőlőt, most is el tudom mondani neked, melyik ültetvény melyik sorában hol van tőkehiány, és persze ismerem minden hordó borát. Ez a hivatásom, és ebből nevelek tisztességgel négy gyereket.

– Ha csak a pénzre gondoltam volna, bele sem kezdek – magyarázza Walter Gyula. – Ez nem panaszkodás, mert ebből tisztességgel meg lehet élni, csak ugye mindenkinél mást takar a megélni szó. A lényeg, hogy az ember azt csinálja, amit szeret, az anyagi vonzatok másodlagosak. A pince nem olyan, mint egy fodrászszalon, hogy csak kicseréljük a cégtáblát, s máris zöldségbolt. A sok beruházásnak csak úgy lesz értelme, ha több nemzedéknek is megélhetést nyújt. Ezért dolgozom, ezért élek szerényen, legalább egyik a négyből folytassa, amit elkezdtem.  

Közben átautózunk Zengővárkonyba, ahol a Walter család tavaly Bormúzeumot alapított. Az egykori mezőgazdasági épületet felújították, belül kiállítás, bemutatóterem és konyha kapott helyett, az udvaron terasz és egy vén diófa várja a következő szezont. Lemegyünk a kóstolásra kialakított kis pincébe, a vén sparhelt már felfűtötte a helységet, a poharunkba csomorika kerül.  

– A ‘95-ös évjárat volt az első, amit már a magam feje után csináltam, és jól sikerült minden, kicsit el is bizakodtam. Három év után ezt a ‘98-as év tette helyre bennem, amikor mindenféle betegség tobzódott a szőlőben, akkor először és eddig utoljára. Az ember életére negyven évjárat juthat, amiből akár egyet is nagy kár elpazarolni. Nem szabad lezsernek lenni, oda kell figyelni mindenre, legyen szó akár növényvédelemről, akár borkezelésről.   

Végigkóstoljuk a karakteres fehérborokat, Walter Gyulának az olaszrizling a szívügye a régi magyar fajták mellett, „nekem az jelenti a borivást”. Azért vörösborok is kerülnek a sorba, a kadarkára még többször rácsodálkozunk a délután folyamán, a nagytestű, izgalmas merlot után pedig kételkedünk benne, hogy csak a vásárlók unszolására telepítettek kék szőlőt. Megtudjuk kevés hiányozna a biobor kategóriához, csakhogy a sovány, köves talaj megkövetel valamennyi műtrágyát. De ezentúl a szőlőgazdaságban az egyik legfontosabb szempont a természetesség, rovar ellen sohasem permeteznek, ahogy teljesen mellőzik a felszívódó gombaölők, gyomirtók használatát is.

Kint besötétedik, mi még visszakóstolunk néhány fajtát, közben hallgatjuk a sparheltben ropogó fahasábokat. Hazafele még Walter Gyula szavai csengenek a fülünkben: „az én boromban nincs más méreg, csak az alkohol. Az viszont szükséges.”