Egy dűlő sok szempontból lehet különleges, mégis "egy termőhelyet alapvetően termése miatt ismerünk meg." Azért mert van egy vagy több borász, aki a termőhely szőlőjéből bort készít – mondja Alkonyi László, és nehéz vele nem egyetérteni. A 418 tokaji dűlő nevéből keveset ismerünk igazán, magukról a dűlőkről pedig talán még kevesebbet tudunk. Kevés olyan frekventált dűlő van, ahonnan több pincészet is készít dűlőszelektált bort. Ezek a tételek összehasonlíthatóak egymás mellett, ami által még jobban megismerhető a termőhely. Emellett van jó néhány olyan dűlő, melynek nevét egy-egy borászhoz, pincészethez kötjük.

A tarcali Váti-dűlő is ilyen. Sokáig relatív kevés információt lehetett tudni a területről, boráról viszont annál többet, ami egy borásznak Berecz Stéphanie-nak és szőlész férjének Berecz Zsoltnak köszönhető, hiszen ők helyezték fel a Vátit a térképre. Sőt a löszös termőrétegű területek értékelését is nagyban alakította munkájuk, hiszen 10-15 évvel ezelőtt a löszről készült borok messze nem kaptak, kaphattak ugyanolyan elismerést, mint kötöttebb talajról érkező társaik. A Kikelet Pince édes borai, a dűlős kisérletei, valamint a Váti 2009-es hárslevelűje illetve furmintja azonban végképp megváltoztatta ezt.

A dűlő története 1540-ig nyúlik vissza és eredetileg a tarcali Mézesmálon fekvő Czekevölgye szőlőrészhez tartozott, derült ki Nagy Kornél történész idáig publikálatlan kutatásaiból. A 16. század második felében a Czekevölgyben volt birtokos a Nagyváthi/Nagyváthy család, azonban a század végére tisztázatlan körülmények között elvesztették a szőlőbirtokukat, nevük mégis hosszan fennmaradt. Ezután 1599-től egészen 1711-ig a Rákóczi család volt a Nagyváti legnagyobb részének birtokosa, mígnem az udvar elkobozta azt II. Rákóczi Ferenctől és kincstári tulajdonba utalta a területet. A Rákócziak a 17. században a Nagyváti egy részét adományként a Farkas, illetve a Lantos családnak adták. Utóbbi szőlőterület 1671-ben lényegében önállósult, és a mai napig megtalálható a Váti mellett, melynek rövidített neve 1749-ben került a forrásokban először említésre.

Tarcal látképe, előtérben a Farkas dűlővel

A  Váti egy kisméretű, 210-240 méter magasan lévő déli fekvésű dűlő, amit a korabeli klasszifikáció a II. osztályba sorolt. A dűlőben változó, 1,5-2 méter mélységű lösz adja a termőréteget, amely alatt a piroxén-dácit alapkőzet található, és ameddig a 30 éves ültetvény gyökerei lenyúlnak. A Vátiban gyakran mozog a szél, és Tarcalon itt az egyik legkorábbi a zsendülés valamint az érés is.

A löszt bár egy viszonylag egyszerű szerkezetű, laza, finom szemű, nagy porozitású talajnak tartották, kiderült, hogy valójában nagyon változatos és gazdag ásványianyag-tartalmú kőzet, amely mészt tartalmaz, ami befolyásolja a borok savszerkezetét, mely általában elegáns és citrusos karakterű. A lösz semleges pH-tartalmú, ami segíti a szőlő tápanyagfelvételét. A lösz mélysége befolyásolja a növény fejlődését és vízgazdálkodását, mivel vízmegtartó képessége alacsonyabb, mint a kötöttebb talajoknak, ezért a szőlő mindig enyhe stressz alatt áll, ami elősegíti a könnyebb érést és a gyümölcsös ízek kialakulását a fürtökben. A lösz kedvez az elegáns száraz borok készítésének, mert a gyengébb vízmegtartás miatt egy hűvösebb, csapadékosabb évben csökken az adott évjárat hatása. Melegebb években kicsit kerekebb, míg hűvösebb években citrusosabb bort adnak a löszös területek, viszont szárazabb években jelentősen csökken a botritiszesedés esélye a löszös termőtalajú dűlőkben.

Berecz Stéphanie az eleganciát, az egyensúlyt és a vibrálást keresi a tételeiben, így ezért is találhatta meg a löszről származó borokban a számításait. Korábban a borász úgy nyilatkozott, hogy a furmint talán jobban érzi magát a Vátiban a hárslevelűnél, azonban mára ez megváltozott, mivel egy dűlő megismeréséhez szükség van arra is, hogy a termését, "a borait" hosszan vizsgáljuk.  A Borászok Borásza díj 2014-es nyertese a Pécsi Borozónak elmondta: a dűlő korábbi évjáratú borait visszakóstolva arra jutott a megismerésben, hogy mind a két fajta bora karakteres a Vátiból, azonban a hárslevelű egyedi, képes önállóan szépen fejlődni, míg a furmint kedvesebb, kerekebb, talán ásványosabb, de nem elég egymagában.

A tarcali tengerszem

Ezért is van az a kísérletezés, hogy minden évjáratban egy kicsit másként mutatja meg a Váti-dűlőt a borkedvelőknek. 2015-ben egy furmint és egy hárslevelű készült, majd 2016-ban magnum palackba töltötte le a Váti-dűlő házasítását, ami 70% furmintot és 30% hárslevelűt tartalmazott és a Tokaj Dry megnevezést kapta. 2017-ben ismét két tétel készült a dűlőből, azonban csavar ismét van a történetben, hiszen egy hárslevelű és egy 80% furmint, 20% hárslevelű házasítás készült az évjáratból.

Berecz Stéphanie szerint amióta a furminthoz hárslevelűt házasít, azóta egy  mélyebb, komplexebb és hosszabb bor született. A házasítás címkéjén a Tokaj Dry megnevezést ismét használta a borász. Ez a bor a közeljövőben fog forgalomba kerülni, azonban tapasztalatom szerint némi érésre van szüksége. A bor illatában még fiatalos, kissé zárt, leginkább az őszibarack aromái fedezhetőek fel benne. A korty is arról árulkodik, hogy ennek a bornak még időre van szüksége, hogy megmutassa teljes valóját, de a savszerkezete, őszibarackos, lime-os aromái, illetve a hosszú utóíz mind azt mutatják, hogy egy nagy bor lehet a jövőben. Még tegyük el, mielőtt kinyitjuk.

Ezzel szemben a hárslevelű illatában már sokkal gazdagabb, sokkal inkább megmutatja mit tud. Az őszibarack mellett nagyon sok édesfűszeres jegy található az illatban, gyógynövényekkel, mentával, virágokkal. Hosszan szálazható, és cizellált az illata, amire a korty csak ráerősít. Egy nagyon elegáns bor, amiben az őszibarackos gyümölcsösség mellett fehér szirmú virágok, a remekül használt hordó fűszerei, illetve némi sósság fedezhető fel. A korty izgalmas, lösznek köszönhető savak és a sósság élénkké teszik és végig játszik a szájban. Fiatal, de már most is nagyon szerethető és kiemelkedő bor. 91 pont

A dűlő megismerése és a kísérletezés pedig folyik tovább.