Mottó
Yeah, I'm from Hungary.
You know Puskás, puszta, paprika.
What about the pálinka?
You know what I'm talking about?
Are you happy? If you are happy I'm happy.
But please, call me simply Mr. Hungary.
Please, call me simply Mr. Hungary. Mr. Hungary.
(kerekes band)

Azt viszont el kell árulnom, hogy teljesen titokban érkeztem haza. A családom (teljes), a barátaim, ismerőseim jó része napokkal későbbre várt, még a gyanútlan unokahúgom is kedélyesen írogatott nekem Japánba, én meg válaszolgattam neki mosolyogva Münchenből, két korsónyi jófajta német sör mellől, ha már öt órányit kellett átvészelnem a huszonvalahányadik órákban a német terminál sterilitásában.

És így utólag úgy gondolom, mindenkinek járna az életben legalább egy ilyen meglepetés megérkezés: könnyek, nevetés, könnyek, nevetés, Sógorom, pálinka, nevetés. Hosszú napokon keresztül csak mosolyogtunk, beszéltünk, csak beszéltük és kibontottunk néhány üveg kifogástalan bort, no meg egy üveg szakét is, természetesen...

Nehéz volna pontosan megfogalmazni, hogy mit is jelent az, hogy az "otthon itt van". Hogy mit jelentett az az első falat, szétfutó körözött íz a nyelvemen, olyan intenzitással, ahogy sosem éreztem korábban. Mit jelent az ismerősök üdvözlése, a velem együtt örülés, egy kolléganő szemén a szétfutó könnyfátyol, a kézszorítás, a töretlen érdeklődés hogylétem felől, a hentes hölgyek kedélyes üdvözlése és húsvágóbárd suhogtatása a vásárcsarnokban, a csend, amely körülfut szobám ismerős tárgyai között, illatok, tárgyak, a kávédaráló felzúgása és a hazakerült Pavoni kifogástalan feketéi. Van, hogy elgyöngülök magam is, a temérdek szépségbe és érthetetlen esendőségbe gyakorlatlan szívem hamar belefárad. Ha más ember nem is lettem, de föltétlenül másképpen látom a világot.

Sokkal inkább tudok nyilatkozni a jetlag ostromló hullámtöréséről: amely egyértelműen a senki-földje. Nagyjából tizennyolc órakor ereszkedik az első felhő a homlokomra, mintha csak azt próbálgatná megfejteni, hol vannak a gyenge pontjaim. Aztán csak sűrűsödnek a felhő fodrai, először bárány, aztán haragos szürke, majd elnyeli a napot. Agónia: 19h-21h között. Önálló stand up comedy-ként is megállná a helyét az alakítás, amely során egyetlen célom ilyenkor, hogy átvészeljem ezt az idősávot, a kénkövet, a jégverést, az összeomlást.

Ne feledjük, ha ilyenkor feladja az ember és jóhiszeműen alszik egy kicsit (hat órát), akkor hajnalban kedélyesen nézheti a plafont, vagy sétálgathat Isten csillagos ege alatt. Le-lebukó fej, a külvilágból hallatszó hangfoszlányok, családom egyöntetű nevetgélése, de legalább ők jól szórakoznak. Becsületemre mondjam, amikor e sorok születnek, a jetlag kiterítve fekszik a hátsó udvarban, éberségem három dárdájával a szívében, ha azt mondanám, gyerekjáték volt, hazudnék, ha azt, hogy férfias, kétkezi munka, közel járok az igazsághoz.

A kontraszt most roppant erős. Végig ezen gondolkodtam, amikor reggel a Klinikámra tartottam és a máshogy-boldogtalan-arcokat fürkésztem. Látni a bőség szaruját, a nélkülözésmentes "nyugati" világ árnyjátékát nem egyszerű. Viszont most itt van dolog, ide kell vissza jönni, mert itt van mindaz, mi fölépített, amely nélkül nem lehetnék az, aki. Nagy levegő, és legalább huszonöt méter a víz alatt, a mellúszás tempójában.

De egy bekezdés föltétlenül a kedves Olvasóé! Bevallom, remélni sem mertem, hogy ilyen szeretet, érdeklődés veszi majd körül a képeslapokat. Ez az emlék is egybeforrt Japánnal, hogy voltak, akik velem tartottak, írtak egy kommentet, üzenetet, e-mailt, néhány jó szót. Köszönet érte, ha valamitől, ettől biztosan több lettem és mélyebb érzések szivárogtak a sorok közé...

Viszont a sorozatnak itt most feloldhatatlanul vége szakad, mint ahogy az utazás is körbe ért a hazatéréssel. A hang, amely e sorokat életre hívta, más formában, de biztosan vissza tér a Pécsi Borozó elektronikus felületére, remélem, akkor is velem tartanak majd! Nincs más hátra, mint hogy elköszönjek: köszönet, hálás köszönet az olvasó szembogárért!