Talán a visszatérés nehezebb, mint a megérkezés, ha az ember huzamosabb ideig szélnek ereszti a lelkét. Van az a pillant-sor, amikor ezer szállal kötődünk valamihez, amely át- meg átszőtte napjainkat, majd pedig vissza kell térnünk valahová, ahol várnak, ahová húz-lök a honvágy és az a megszámlálhatatlan tündérszál, amelyet otthonnak, családnak, barátságnak, hazának hívunk. Itthon vagy, igen, újra itthon.

Az év közeledtével számos hírportálon belefuthatunk év-összegző híradásokba, képsorokba; utóbbiakat különösen szeretem. Talán hasonló magatartás jellemző egy hosszú utazás végére érő emberre is: elkezdi rakosgatni, szortírozni, listázni az emlékeit. Úgy döntöttem, hogy az utolsó képeslapban valóban a képeké lesz a főszerep, meg egy-egy narráló mondaté… 

Az egész igazából tesztüzemnek indult: gondoltam, bemérem magam a tokiói tömegközlekedéssel kapcsolatban, mielőtt megérkeznek a Barátaim Magyarországról, mert amikor először láttam a nagyváros metró/vasút hálózatának térképét, csak annyit mondtam: – No, thank you! Aztán egy eseménytelen hétvége éppen alkalmasnak tűnt arra, hogy feldobjam egy tájékozódási versennyel, meg mondjuk egy elfogadható kávézó felhajtásával; akkor még nem gondoltam, hogy végül egy gasztronómia kalandba bonyolódom… Persze nincs okom meglepődni, hiszen az emberek túlnyomó többséggel gasztronómia és/vagy szerelmi kalandokba bonyolódnak…