Az idő rendszerint kegyes a balatoni boros rendezvényekkel, most is szikrázó napsütésben fürdött a csopaki Jásdi Terasz, miközben a Vörös Balaton zajlott – a száraznak mondott november legvégén.
Fotók: Jásdi Birtok Facebook
A borvidéken eredetileg szinte rendhagyónak számító seregszemle idén 10. alkalommal mutatta be a Balaton körüli pincék vörösborainak legjavát a nagyközönségnek - illetve folytatott diskurzust - a tó körüli borászatok kihívásairól, lehetőségeiről, valamint a vörösborok szerepéről egy kimondottan fehérboros régióban.
Számos oka lehet, hogy az olaszrizlingjeiről híres vidéken kékszőlővel foglalkozik egy-egy pince. Bár mára mérséklődni látszik, sokáig tombolt a rozékultusz, és a pincék nyilván szívesebben árulják a saját borukat mintsem a szomszédét. Emellett az egyre melegebb éghajlatot a különösen kitett parcellákban a kékszőlő jobban viseli.
A sajtóbeszélgetésen a pénteki szakmai nap tanulságait az esemény szervezői, Jásdi István és Jásdi Attila (Jásdi Pince) foglalták össze (a szintén társszervező Kovács Tamás a Szent Donát Pincéből ezúttal igazoltan volt távol), emellett további résztvevő borászok (Légli Géza, Török Csaba) is segítettek felidézni a közös gondolkodásuk eredményeit.
Abban teljes az egyetértés, hogy a borvidék adottságait tekintve a kékfrankos bizonyult a legjobb választásnak a vörösborok készítéséhez; szereti is a tájegységet, és képes annak sok arcát is megmutatni – messze nem egyhangú vagy jellegtelen fajta.
Jásdi István finom élcelődéssel kezdte az esemény felvezetését: „a 2010-es években megirigyeltük Villányt és Szekszárdot a kitűnő vörösboraik miatt…” Szerinte manapság világvége hangulatú jóslatokat hallani úgy általában a borról, de helyben a kép nem ilyen borús. Ahogy fogalmazott, „éppen a kicsinységünk az előnyünk”, amit az emberi léptékű birtokokon megtermelnek azt el is tudják adni.
Erre erősített rá „tiszteletbeli északipartiként” Légli Géza is, mondván, hogy „aki nem telepített túl, annak alapvetően nem kell, hogy eladási problémái legyenek”. Véleménye szerint ezzel együtt új utakat is kell keresni, a borturizmus pedig egy kihasználandó ágazati szegmens, hiszen itt a Balaton, Magyarország legnépszerűbb turisztikai desztinációja.
Jásdi Attila kiemelte; „abban vagyunk érdekeltek, hogy megmutassuk, a Balaton nem csak nyári attrakció, hiszen ilyenkor nyugodtabb, szebb környezet – a borturizmus amúgy sem a tömegturizmus része – a rendezvényeink pedig ilyenkor is teltházzal mennek. Ilyenkor a vendéglátásból élő vállalkozások is tudnak működni, tulajdonképpen a munkánkkal teremtünk magunknak megélhetést”. Úgy látja, hogy „a leghatékonyabb marketing amikor szájról-szájra terjed a jó hírünk. A borteraszunk 2010 óta egész évben nyitva van, ez lehet a jövője a Balatonnak is.” Míg az egyéb alkoholos italok piaca rettentően koncentrált, addig a hazai borvilág legnagyobb szereplői is csak 1% közeli részesedéssel bírnak; jellemzően sok-sok ezer kistermelő dolgozik az ágazatban. Ez a szétaprózottságot azonban előnyre lehet fordítani, hiszen a horeca mellett már a turizmus is egyre inkább keresi az egyediséget, az olyan lokációkat, ahol egy-egy család kötődik egy termelési kultúrához. „Hiszen a bor nem csak alkohol” – vallja ő is. Amúgy is a helyi értékesítés a legjobb, a leginkább kifizetődő, egyben kapcsolatépítési lehetőség, törzsvásárlói kör építése, szélesítése múlhat ezen. „Nagy baj nincs, ami van azt megoldjuk” – hangzott el összegzésként.
Jásdi István azzal folytatta, hogy ez a legjelentősebb turisztikai desztináció, „nyáron elég, ha kinyitjuk az ajtót, de az úgynevezett szezonon kívül is jönnek”. A szakmai napon és a nyilvános rendezvényen is bemutatott tételekről úgy nyilatkozott, hogy azok „fehérbor értékű vörösborok” azaz sokkal több alkalom adódik a fogyasztásukhoz, lehet az könnyed nyári beszélgetés vagy egy modern ebéd. Megismételte: a jó bor fokmérője az, hogy kérnek-e második pohárral is belőle.
Légli Géza a Balatonboglári Borvidéken dolgozik, ahol eleve 30% körüli a kékszőlő aránya, ez az ő birtokán (Kislaki Bormanufaktúra) a 40%-ot is eléri. Légli Géza azzal kezdte, hogy „miután több hétköznapunk van, mint ünnepnap, a hétköznapok borait kell készíteni”. Véleménye szerint a termőhelyi adottságot kell maximálisan kihasználni, őt a terroir attitűd jellemzi, ennek a kimaxolása a cél. Meggyőződése, hogy helye van, szerepe van a vörösbornak is a mai modern borfogyasztásban.
Török Csaba (2HA Szőlőbirtok és Pincészet) – kimondottan és túlnyomórészt a vörös fajtákkal dolgozik. Emlékeztetett, hogy a borrégió történelmi múltjában itt is a vörös volt a jellemzőbb. A borfilozófia, a szőlő, a klíma megváltozott, muszáj tehát utána menni. Nagyobb a kékszőlő beérésének ideje most, mint 30-40 évvel ezelőtt. Ő maga egyébként lassan két évtizede foglalkozik az olajfák meghonosításával is – ez jól leírja az éghajlatváltozást. Szerinte ez egy potenciális jövőbeli elmozdulási lehetőség is; ha a melegedő éghajlaton bizonyos fauna megél, akkor az ahhoz tartozó szőlőt kellene telepíteni.
Jásdi István ehhez kapcsolódva elmondta: úgy érzi, a négy nagy magyar szőlészeti-borászati kutatóintézet le van maradva, szavaival élve „leragadtak”, mert a klímaváltozást tűrő alanyfajták nemesítése érdemben külföldön zajlik – példának Franciaországot emelte ki.
Jásdi Attila zárásként még feltette a kérdést: látni-e a Balaton téli életét? Látni, de dolgozni kell érte. Kiemelt régió, sok a nyaraló és az ideköltöző is, egyfajta agglomeráció (is) lett a Balaton, ezt a jelenséget a Covid pedig csak felgyorsította. Emellett már a külföldiek is jövögetnek télen. Az éghajlatváltozásra reagálva elmondta, hogy anno a szőlőtermesztő területek északi határa Magyarországon húzódott – most már tőlünk északabbra. Gyerekkorunkban még volt hóban is szüret, ha a hó már novemberben megérkezett. A kihívások elől ugyanakkor nem bújhatnak el; a termelői oldal felelőssége mind az adottságok, mind az éghajlati változások hatásainak kezelése helyben.
A szombati sajtóbeszélgetést követően koradélután hamar megtelt a kóstolótér, a Vörös Balaton rendszeresen teltházas esemény, még a Covid sem tudta megtörni a lendületét. A mostani kiállítók számos kitűnő kóstolt tételéből ezúttal csak négyet emelnék ki:
A házigazdák (Jásdi) vörös csúcsborát, a Ranolder Vöröst, amelyet négyévesen hoznak forgalomba, és máig nem tudom, hogy a csokoládés jegyeket (amelyet magam ebben a borban fedeztem fel először) az éven túli franciahordós érlelésnek köszönheti, vagy a dűlő adottsága?
Török Csabától az elsősorban bordeaux-i szőlőfajtákból házasított Courage-t, amelyet csak a legjobb évjáratokban készít.
Lakitető Franc Syrah-t személyesen Légli Géza ajánlásával, a Lakitető dűlőből, valóban izgalmas fűszerezettsége okán.
A Szent Donát Pincészet Magma Kékfrankosát, amely a tihanyi kráterkatlanok nagy hőingású, tufamorzsalékos területein termő kékfrankosból készül.
Öröm volt megismerni a többi tételt is, kimondottan hálás szívvel gondolva azokra a borászokra, akik az előző délutáni szakmai nap fáradalmai után is személyesen kínálták nekünk kitűnő balatoni vörösboraikat!