Nyitókép: Ígéretes szerb borok (Bukovics Martin fotója)

Ígéretes piac ugyanis: évről évre nő náluk az egy főre jutó borfogyasztás, és Szerbia azon kevés országok egyike, ahol a szőlőterület is folyamatosan növekszik, mivel mindössze 40%-át tudják egyelőre megtermelni annak, amit helyben megisznak. Emiatt aztán azt is el tudják adni drágán, amit ha az nem szerb bor lenne, a palack beltartalma miatt amúgy nem feltétlenül lehetne – legalábbis egyelőre, az elnöki aura környékén ugyanis olyan befektetések is körvonalazódnak, amik a megfizethető, 3-5 eurós kategóriában is minőséggel árasztanák el a piacot, feladva a leckét a Szerbiában ezt a szegmenst már lefedő észak-macedóniai és montenegrói nagytermelőknek.

De mese nincs, a szerb borok évről évre egyre jobbak, újabb és újabb pincészetek nevét kell megjegyeznie a borkedvelőknek. Míg a magyar borszakma folyamatosan kínlódik – lásd a híres pécsi borász, Szabó Zoltán pincéjének végét vagy hogy híres mátrai borászok Ausztriában kénytelenek metszeni, hogy talpon tudjanak maradni – és most épp a visszaválthatós üvegek körülötti pluszbürokrácia miatt könyörög a Fidesznél, hogy nézzék már meg, Ausztriában és Németországban se szívatják ezzel a kisebb pincéket, ha ragaszkodnak ehhez, sokan közülük csődbe fognak menni, a szerb elnök folyamatosan a borászok kedvében akar járni. A világ borkereskedőit is házhoz hozta nekik Belgrádba, a másodszorra megrendezett novemberi Wine Vision Open Balkan expóra: a kényelmes köldöknézés helyett menjenek ki a világpiacra!

Fotó: Bukovics Martin

Idén két hónappal későbbre tolták az egészet, és két újabb csarnokot töltöttek meg kiállítókkal: ez volt a kontinens negyedik legnagyobb borexpója a kiállítók és a látogatók számát tekintve, ezzel a düsseldorfi ProWein, a veronai Vinitaly és a párizsi Vinexpo mögé zárkózott fel Belgrád. Ez óriási dolog, akkor is, ha eltekintünk attól, hogy erőből, izomból, rengeteg közpénzből csinálták meg, és még akkor is, ha eltekintünk az olyan hiányosságoktól, mint hogy nem volt térkép arról, mi hol van, hogy össze-vissza rakták a kiállítókat, így esélyünk se volt összerakni előre pár útvonalat vagy tematikát egy helyszíni térkép hiányában – a tervem, hogy végigkóstoljak pár, a Platažén túli montenegrói pincét, emiatt meg is hiúsult, nem gondolják ugye, hogy végigkérdezek mindenkit, hogy „maga szerb vagy montenegrói?”, különös tekintettel arra, hogy Montenegróban hamarosan népszámlálást tartanak, ahol ugyanennek a kérdésnek van némi geo- és belpolitikai kontextusa is –, vagy hogy nem jutott kiöntő minden standra, hogy ne kelljen lenyelni minden kortyot. 

Ezeket persze ki lehet javítani, ha más nem, jövőre egy hónappal a rendezvény előtt leszerződtetnek egy német menedzsert, hogy rendet tegyen. Az viszont tisztán látszik, hogy nemcsak szakmai, de politikai akarat is van arra, hogy megtanítsák a világnak a szőlőfajtáik és boraik nevét. Igazából már tanítják is. Ha így folytatják, az olaszrizling előbb lesz híres grašac néven, mint magyarul.

Az öt bor előtt jöjjön még egy általános kép a négy országról a Wine Vision Open Balkan expón szerzett tapasztalatok alapján. Szerbia nem tudja még eldönteni, mit csináljon, rengeteg a chardonnay, a sauvnignon blanc, a cabernet sauvignon, szóval a nemzetközi fajta, amikből többnyire megcsinálják a híres nyugati referenciaborvidék stílusa alapján a sokadik másolatot, jobb esetben interpretációt a világon, csakhogy ennek semmi értelme nincs, mindenki az egyediséget, az autochton, jellemzően ott termő szőlőfajtákat keresi ma már szerencsére. Az ilyenek (mert van helyi fajtából bőven: prokupac, probus, kadarka, grašac, bagrina, tamjanika, stb.) jók is voltak, amennyire látom, az ottani szakértők és a borsajtó is ebbe az irányba rugdossa a termelőket.

Prokupac a pohárban (fotó: Ercsey Dániel)

Montenegróból az ottani gigapince, a podgoricai Plantaže vitte el a show-t, boraik Magyarországon is kaphatóak, hibátlanok – a többit nem nagyon tette láthatóvá a szervezés. Hasonlóan színvonalas a macedón élvonal, a még francia birtokot is vásárló Tikveš is: a kisszériás prémiumtételeik Európa topborai között vannak, az olcsók pedig ár-érték arányban verhetetlenek – a többi macedón viszont nem annyira érdekelt most, önző módon horvát, isztriai és izraeli borokkal szórakoztattam magam. 

Az albán borok többségénél látszik még, hogy technológiailag és szaktudásban, de többnyire címkék terén is le vannak maradva, hiába mesélnek olaszországi tanulmányokról és onnan vett gépekről: ha egyszer Pugliával azonos szélességen, az Adria túlpartján északolasz vagy toszkán fajtákat telepítenek, az sok jóra nem fog vezetni. Álljanak a sarkukra, ne legyenek naivak, használják ki, hogy rengeteg tökismeretlen saját fajtájuk van, teremtsenek stílust, tökéletesítsék ezeket! Jó albán borok is voltak persze, de csak vörösben, ami talán könnyebb műfaj – viszont kimagaslót nem sikerült kóstolnom. A pincék, amikre érdemes figyelni: Sulová (Elbasan), Arbëri (Mirdita), Caco (Ohridi-tó).

Nem fizette a szerb állam sem az utazásomat, sem a szállásomat, de nem tudok nem a házigazda borai közül kiemelni ötöt: egyszerűen ezek voltak a legizgalmasabbak.

Matalj Bagrina 2022

Igazi ritkaság ez a bor: a bagrina ugyan egy régi balkáni szőlőfajta, de ma gyakorlatilag a negotini borvidéken, a szerb-román-bolgár hármashatáron, Dunára néző lejtőkön gazdálkodó Matalj pincészet az egyetlen, amely piacra dobja a borát. A majdnemkihalás oka ugyanaz, amiért a kéknyelű sem volt népszerű a Balaton-felvidéken: nőivarú a növény, nem tudja magát beporozni, azaz kell neki egy beporzófajta (mint a kéknyelű esetében a budai zöld). Ha az ültetvényekben vegyesen lennének telepítve a fajták, ez persze nem lenne probléma, de a fajtaborokra ráállt nemzetközi trendek és az üzemi működés miatt sajnos ez a gyakorlat mára – pár kivétellel, mint amilyen az eleve egybeszüretelt fajtákból álló Gemischter Satzról híres bécsi borvidék – teljesen kikopott. 

A bagrina halmozottan hátrányos helyzetű, érzékeny szinte mindenre, a terméshozama kiszámíthatatlan, ráadásul a traminihez hasonlóan szinte már pirosak lesznek a bogyói teljes érésben – macerás dolgozni vele. A bora egy birses, barackos, virágos történet, de csak finoman, visszafogottan, gyönyörű savakkal, feszességgel és hosszal. Az ilyen niche dolgoknak egyre nagyobb piaca van, a Matalj pedig igyekszik betölteni a piaci rést, miközben ők készítik Szerbia egyik legjobb vörösborát, a Kremen kamen nevű cabernet sauvignont is a közvetlenül a negotini Bukovsko-kolostor alatti szőlőhegyen – mindezt modern technológiával, hibátlan tisztasággal és ízléssel. 1800 RSD (5200 Ft)

A miheztartás végett (fotó: Bukovics Martin)

Vinčić Grašac 2020

Szerbiában Horvátországhoz hasonlóan főleg az olaszrizlingre akarják építeni az ország fehérboros identitását. Ami a horvátoknak a szlavóniai topborvidék, Kutjevo, az a szerbeknek az Újvidék melletti Tarcal-hegység (Fruška Gora): Magyarország mellett viszont mintha ők már elhajtottak volna, igaz, a hazai boros közvélemény sem figyel délre, és a Balaton kivételével nem is akar semmi komolyabbat kezdeni a legfeljebb fröccsbornak szánt olaszrizlinggel. Pedig, pedig.

Ez a világ legdrágább és valószínűleg az egyik legjobb olaszrizlingje a Szerémségből, a szerb-horvát határ mellől: 17 250 dinárt kérnek érte, ez 150 eurónak felel meg. Van mire büszkének lenniük: az idei Decanter Wine World Awardson ugyanis 19 ezer minta közül a verseny legjobb fehérborának választották. Az árát azután emelték az égbe, hogy meseszerű 97 pontot kapott a borversenyen, ami egy olyan érték, amire a környékről leginkább tokaji aszúk és vörösborok képesek, egy ilyen lesajnált szőlőfajta még soha nem ért még csak megközelítőleg sem ilyen eredményt.

Tényleg jó a bor, szinte már hihetetlenül jó – főleg, ha tudjuk, hogy egy olaszrizling. Nagyon hasonlít ugyanis a basilicatai greco di tufókra: lime, grapefruit, alma, fehérhúsú őszibarack és sósság, mindezt egy fantasztikus savszerkezettel, élmény inni. Hogy egyszeri tündöklés-e, vagy tényleg képes erre a fajta, ahogy azt a szerbek állítják, még nem igazán tudni, ugyanis a pince standján kóstolt többi, korábbi évjáratú olaszrizling messze nem ilyen jó – noha Ercsey kolléga szerint a 2012-es igenis az volt, a későbbi évjáratúak pedig hasonlóan szép eredményeket produkáltak borversenyeken.

Doja Prokupac 2019

A prokupac a dél-szerbiai vörösbor alfája és omegája, a kitörési pontjuk, a sokáig titkolt potenciális világsikerük. Jó kezekből kikerülve zseniális és összetéveszthetetlen borokat ad: miközben elárasztja a szájat tanninokkal, ráküld egy piros gyümölcsökből álló, a kadarka és a nebbiolo közötti aromapalettán mozgó vörösboros alapot, amit aztán sok borssal, gyakran mentával, szegfűszeggel, fahéjjal, bazsalikommal, vagy akár a hordózásból származó vaníliával fűszerez. 

Semmi körző-vonalzó, semmi szabályosság: túlcsorduló érzelmek, mint a legszebb szerb dalokban. A Doja az egyik leghíresebb szerbiai vörösboros pince, a prokupac hazájának kikiáltott Župa nevű, a Ništől nyugatra lévő Aleksandrovac környéki borvidék zászlóshajója. Noha jók a prémium, Breg nevű sorozat darabjai is, az alapszériás prokupac egy játékosabb, vibrálóbb bor volt azokhoz képest. Fúvószene egy fesztiválon. Örök best buy: 1000 RSD a szerb szupermarketekben (3200 Ft)

Az elnök borőrülete egy világsztárt is megihletett (fotó: Ercsey Dániel)

Manastir Studenica Prokupac 2020

A vidéki, gyakran eldugott helyekre épített ortodox kolostorok a nagyrészt a vallásból eredő, az egyház által évszázadokon keresztül őrzött és formált szerb identitás fontos részei. Ezekbe elzarándokolni nemcsak spirituális kötelesség, de nagy élmény is, és nemcsak az épített örökség, hanem a rengetegféle, szerzetesek által készített termék miatt. A világörökségi listán is szereplő, a Kraljevóból a Szandzsák felé vezető út mellett egy félreeső helyen lévő Studenica-kolostort 1190-ben a középkori szerb állam nagy királya, Nemanja István alapította – ez tehát az egyik leghíresebb közülük, beleszámítva ide a koszovóiakat is.

A standjuk is egy abszolút félreeső helyen volt, ráadásul a többi kolostori borászathoz képest még szerzeteseket se hoztak reklámarcként, egy nem túl kedves néni töltögette a párhektáros, szintén Župa-beli pincészet két tételét, egy hibátlan tamjanikát és ezt a prokupacot. Meggyőző volt a fehérbor is, de a prokupac volt az, ami miatt többeket is odarángattam a standjukhoz, és ami mint később kiderült, az Open Balkan-borverseny egyik győztes vörösbora lett, teljes joggal: benne van az összes olyan vad és megzabolázhatatlan dolog, ami miatt jó egy prokupac, de közben meg egy hibátlan, jól iható, perfektül strukturált bor. Goran Bregović, szimfonikus zenekarral. A kolostor mellett kisebb vinotékákban kapni, 1060 RSD (3500 Ft)

Todorović Opus 2019

Csak nem a balkáni Opus One? – futott ki a brit Decanter magazinban sorozatban ötször a legjobb közép-európai borkereskedőnek választott Zsiga György száján, miután meglátta a címkét egy belgrádi házibuliban. Igaza is lett: miként az Opus One a kaliforniai Napa-völgy messzeföldön ismert csúcsbora, úgy a negotini borvidékről, azaz a Balkán-hegység szerb-bolgár határon lévő részéről származó Opusnak a komplett Balkánra vonatkozóan ugyancsak lehetnek ilyen igényei. 95%-ban a Balkán egyik fő kékszőlőfajtája, a magas alkoholú, brutálisan vastag és az itteni zenékhez, konyhához hasonlóan túláradó aromatikájú-díszítésű borokat adni képes, öreg tőkékről szüretelt vranac van a palackban, ezt 5%-nyi cabernet sauvignon egészíti ki. Már csak a fricska kedvéért is: a tulajdonosok ugyanis Franciaországban élő szerbek. 

Akik jó ütemérzékkel és ízléssel a Wine Vision nyitónapja előtti estén egy belvárosi penthouse-galériába hívtak meg pár embert, hogy bemutassanak négy olyan bort – egy gyönyörű chardonnay-t és sauvignon blanc-t, valamint egy merlot-t –, amit bárhol a világban büszkén le lehet tenni névjegyként. A csúcs, az Opus egy atipikus vranac, még azelőtt leszedték, mint amúgy szokták, így nincs benne semmiféle túlérettség, csokoládé, durva lekvárosság – és pont emiatt volt képes annyira visszafogott és elegáns lenni, hogy Ercsey Dániel rögtön az általa valaha kóstolt legjobb vranacnak nevezte. Nem bírálok borversenyeken, így kisebb a merítésem, de saját kisebb mintám alapján is pont így éreztem. Most kerül csak a piacra, kb. 3500 RSD-ért (11 ezer Ft)

A szerző a közép-európai és balkáni politikával foglalkozó Gemišt hírlevél alapítója, a szerb politika és a bor összefonódásáról írt cikke itt olvasható.