Konzervünk egy életre való, kenyerünk több mázsányi, sportszeletből mindenki kilószámra markolhatott, víz viszont csak annyi, amennyi a kulacsokban lötyögött.

– Hogy azt jó, kevermesi édesanyját, annak az istentől elrugaszkodott, apja által kitagadott, kapitalista...– itt elharapta a szót, mert érezte, hogy ez már annyira súlyos vád, amiért akár hadbíróság elé állíthatják, a szidalmat ugyanis a még laktanyában „kolbászoló” századparancsnokunkra szórta, akit felelősnek gondolt a víz hiányáért.
Amúgy nem kellett tartania a raj fecsegésétől, az ugyanis egy túlkoros csapat volt, s azért csak 23–25 évesen bújtak a bajtársaim angyalbőrbe, mert nagykorúságuk javát börtönben töltötték, így eddig nem volt idő őket berángatni. A századunk 90 százaléka büntetett előéletű volt, s ők azt vallották: ha nem kérdeznek, kuss, ha kérdeznek, tartsd a pofád!
– Professzor! – üvöltötte a tizedes a becenevem, amit a raj egyetlen írástudójaként érdemeltem ki.
– Parancs! – mordultam készségesen, magamban azt gondolva Rückről, hogy inkább most forduljon fel, mint tíz perc múlva.
– Elmész, faszolsz vizet!
– Honnan?
– Szarok rá, te dolgod!
– Tem!! – ordítottam az értettem végét.

Két perccel később egy földúton ballagtam Lógóval, aki a nevét onnan kapta, hogy mindenki esküdött rá: egyszer lógni fog. A rablásokért leültetett fickóval egy órát battyogtunk a holdfényes erdőben, amikor húsz literes fazekunkkal elértünk egy istállót. A hodály végében őrház, előtte kuvasz tépte a láncát.
– Jöjjenek csak! – tessékelt beljebb a ház előjövő őre, egy madárcsontú férfi.
Odabent olyan sűrű volt a ganéj-, az izzadság- és a bor szagának kevercse, hogy rá lehetett könyökölni. A szívélyes férfi megtöltötte fazekunkat vízzel, majd elővett egy műanyag marmonkannát, és bort töltött belőle.
– Badacsonyi – mondta, s még hozzátette: –, saját. Szomjas voltam, s egyből kiittam a felém nyújtott vizespohárat. Mikor lenyeltem, attól féltem, visszajön. Ami egy borban rossz lehet, azt ez a lötty vágta. Savanyú volt és penészízű, zavaros és lábszagú.

– Jó? – kérdezte az őr. Mivel dicsérőn rábólintottunk, majd meghallgattuk katona történeteit, miénk lett a marmonkanna és a benne lévő nyolc liter nedű. Egy órával később a raj önfeledten borozott, újabb fél órával később csúnyán berúgott. Totó, akit kétszer is úgy bukott be, hogy szabadulása estéjén felnyomta a faluja kocsmáját, aztán helyszínen be is piált és elaludt a csehó szotyival teleköpdösött műkövén, szóval Totó ennyit mondott:
– Jobb, mint amiért ültem. Hajnalban Kaoboj ordibálására ébredtünk. Kaobojnak a homloka horpadt volt, mert gyerekkorában fejbe rúgta egy tehén. Később, ha összevert valakit, azzal védekezett, hogy a feje miatt gyakran frontos, azért durran be az agya. Aznap nem fogta a frontra a bajt, elmotyogta, hogy miután kiment belőle a bor hatása, összefagyott az őrségben, s ezért a sátorba visszatérve addig rakta tobozzal a bádogkályhát, amíg át nem járta a meleg. Csakhogy a gyantás tobozból nem bírt el a kályha több kilót, s a bádogdob előbb meglágyult, aztán dőlni kezdett. Kevés megmaradt vizünkkel és vizeletünkkel hűtöttük a kályhát, végül is sikerrel.
– Hogy az az anyjától elszakított, pokoltüzes, tehénrúgta... – cifrázta Rück. – Ha fázott, miért nem arra gondolt azzal a horpadt fejével, hogy borral melegítse a börtönévgyűrűktől megvastagodott seggét?
– Nem volt már bor, megitta ez a sok beles – panaszolta Kaoboj.
– Elfogyott?!! – hördült fel a tizedes. – Professzor!
– Parancs! – nyögtem álmosan is készségesen, persze eljátszva azzal, hogy milyen jó lenne, ha a parancs kiadása előtt megütné a guta a tizedest. De nem ütötte meg, hanem ekképp folytatta:
– Visszamész a gazdához, és hozol még egy kanna bort.
– És ha nem ad?
– Szarok rá, megoldod. Ha óberkedik, elmondod, hogy a Lógó miért ült a Csillagban nyolc évet. De tedd hozzá, hogy a bíró piszokul jóindulatú volt.