A történelme során sokszor elnéptelenedő, majd újra meg újra felvirágozó Paks közeli Györköny lakossága ma már nem éri el az ezer főt. Az 1700-as évek elején adómentességgel és más, szőlőműveléshez kapcsolódó kiváltságokkal támogatott burgenlandi, hesseni telepesek egészen a második világháborút követő kitelepítésekig meghatározták Györköny életét. A fő megélhetési forrás a szőlőtermesztés és borkészítés volt, ezért szinte minden családnak volt saját présháza a Pincehegyen. A település ma is összetartó közössége egyedülálló örökséggel büszkélkedhet, a több mint 300 épen maradt présház önálló falu érzetét kelti az emberben.

Sarok Róbert az egyetlen olyan borász Györkönyben, aki palackos boraival képes megjelenni a piacon is. Nem a györkönyi bor a legjobb az országban, és nagy eséllyel nem is lesz soha – mondja a borász, aztán értetlenkedésünket látva sietve hozzáteszi. Nem szerénykedem és nem is szabadkozom. Nem akarunk és nem is tudunk versenyezni a legjobbakkal. Nem a csúcsborokért kell Györkönybe utazni, hanem azért a szép és egyedi borokért, melyek ebben a környezetben lesznek különlegesek igazán. Itt olyat tudunk kínálni, ami csak kevés helyen található meg az országban.

A györkönyi pincefalu szívében található Sarok Pince most még a borászat feldolgozója, pincéje, kóstolóhelyisége egyben, de a tetőtérben a hagyományok szellemében kialakított szobák is várják a látogatókat. Kívülről nézve ez nem is látszik, a Sarok Pince nem lóg ki a szomszédos présházak közül. Mint megtudjuk, nem véletlenül van ez így. A györkönyi pincefalu (sok más példával ellentétben) azért maradhatott épen, mert a község vezetése rendszerint felismerte a megőrizendő értéket.

A szükséges jogi hátteret 1985-ben tanácsrendelettel biztosították, mely aprólékos gonddal szabályozta a már meglévő és építendő présházakat, a hagyomány és az egységes jelleg megőrzése érdekében. (Ezért van, hogy a Pincehegyen például egyetlenegy épületen van kémény, az egykori, tavaly bezárt borozó épületén.) A györkönyiek számára magától értetődő, hogy rendben tartják a présházakat és a környéküket. Igaz, „kívülállónak” nehéz is itt pincét vásárolnia, de legalábbis meglehetősen kitartónak kell lennie annak, aki itt szeretne présháztulajdonos lenni, kivétel ez alól az osztrák és német „távoli rokonok”. Sarok Robi – bár saját bevallása szerint, ha nem is itt születettként, de befogadták a közösségbe – például annak ellenére is nehezen tudott présházat venni, hogy a szomszédos Nagydorogról származik.

Az alig öthektáros, Széchenyi Domokos egykori területein telepített családi ültetvényt növelni nem szándékoznak, bár lehetőségük lenne rá. Németországban tapasztaltam meg, hogyan működnek az ottani kicsi családi borászatok – meséli Sarok. Öt–hat hektárból tisztességesen megél egy család, főként, ha szállást, házi termékeket is tud kínálni a vendégeinek. Egy olyan borászatot képzeltem el magamnak, ami, amíg én metszhetem szőlőt, mesélhetek a boromról, s elég egy évre a saját kolbász, sonka, emberléptékű tud maradni.

Pedig a présház alatt húzódó, „három télen át épített” pince erre rácáfol kissé. Hosszú, zegzugos járat ágazik szét, s a tokaji pincéket idéző hangulatot csak erősíti az egyik helyiség falain burjánzó penésztelep. A jövőben „tehermentesítve” lesz a pince, mert Sarokék most fogtak bele egy nagy álmuk megvalósításába. Mivel feleségével nemcsak szenvedélyes motorosok, de gyűjtik, javítják is a motorokat, olyan kóstolótermet alakítanak ki, mely egyben kiállítótér is: a 11 darab veteránmotor (közülük az egyik egy Sarok-bor névadója) között lehet majd kóstolni.

Két évvel ezelőtt láttuk azt be, hogy nekünk nem Budapest a célpont, ott egyszerűen elveszünk – vallja Sarok Róbert. Ezért arra koncentrálunk, hogy a vendégeinket hozzuk el Györkönybe, a borainkat helyben és a környező településeken értékesítsük elsősorban. Ez nem is bizonyult rossz döntésnek. Igaz, kicsiként nem érezni visszaesést sem.

Pincéje előtt állva a sápadt téli nap fényében mutatja még végig a félig beomlott papi dézsmapincéket Sarok Robi. A szétszórtan elhelyezkedő, nem ritkán negyven méteres pincék előtti területek közül számos üresen áll. Igaz, kevés a sorsára hagyott épület. A fejlesztések következő fejezete a központi teret fogja érinteni. Fedett színpad, és egy bemutató pince is kialakításra kerül, amely múzeumként és vinotékaként fog működni. Egy biztos: amíg a közösség ilyen összetartó, addig a Pincehegy is tovább él, és vasárnaponként kuglizóktól lesz hangos a Május tér.