Aztán jött a covid. És jött az online borozás. És a nagy kérdés: most akkor egyedül iszom, vagy társaságban? Merthogy ugye ez egyáltalán nem mindegy abban a tekintetben, hogy szociális kapcsolataimat ápolom éppen, vagy ráléptem az alkoholizmus bűnös ösvényére. Hát persze hogy az előbbit választottam.

Aztán egyszercsak hirtelen jött ötlettől vezérelve felhívtam néhány barátomat és megkérdeztem, van-e otthon egy üveg vörösboruk… s ez a kérdés végül online „ivászatba” torkollott. Ahogy Rejtő mondja: Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta. Namost nálunk majdnem minden stimmelt, illetve mégsem. Hárman ültünk, de nem egy asztalnál, két magyar és egy ausszi bort kortyolgattunk.

Szóval a WSET alapfokommal az alkoholt, a savat, a tannint, a barrique-ot is felismerem, úgy-ahogy. De ami a legfontosabb, imádom a burgundis vörösboros poharat – na az pont nem volt -, a kiváló borokat, a jó társaságot, és ez a kombó így együtt elég jó dolgokat szokott eredményezni.

Volt ott egy 2016-os Polgár Therápia, ami leánykori nevén fűszeres kadarka. Annyit biztosan lehetett tudni róla, hogy világos cseresznyepiros, illatában megjelenik a ribizli, csipkebogyó, paprika, szilva, vanilia. Emellett kiderült, hogy szubjektíve könnyű elegáns, elgondolkodtató, sokkal kevésbé testes, mint egy kékfrankos. És hogy a kóstoló (pesti barátnőm) AMÚGY jobban kedveli a kékfrankost, sőt a szekszárdi kékfrankost, ami nehezebb, testesebb, „vadállat”.

A másik résztvevő (Szabó Attila, alias Toma) a Jandl pince 2017-es soproni kékfrankosát, a Missiót ízlelgette. Azt mondta, könnyebb bornak tűnik, mint amire számított, nem igazán hozza a fajtajelleget. És egyébként azzal hergelt bennünket, hogy egész arzenált vonultatott fel sajtokból a pecorino sardotól, a stiltonon át a gorgonzola dolceig, mindezt tetézte egy kis monterey jack és kecskesajt. Már-már utáltuk, de inkább gyűlöltük.

Az én borom több szempontból is különleges volt. A shiraz iránti szenvedélyem percre pontosan 2003. január 22-án este 9 órára nyúlik vissza. Akkor kóstoltam először, azóta is odavagyok érte, az akkor speciel ausztrál volt. És a mostani is. De milyen! A dél-ausztrál borvidékről, Adelaide mellől, a Barossa-völgyből érkezett, amiről tudni illik, hogy az ötödik kontinens legöregebb borvidéke, amit nem pusztított a filoxéra, így itt több helyen is találkozhatunk száz évnél idősebb szőlőtőkékkel. A gazdagon étcsokis, fűszeres és gyümölcsbomba shirazok – és nem a francia stílust megtestesítő syrah-k – innen indultak világhódító útjukra. Az én borom illatában és ízében a rózsa, a csokoládé, a bors, az eukaliptusz, áfonya érződött (na jó, ezt leolvastam a palackról). Szóval idén így tudtuk ápolni a barátságokat.

Gőzerővel szerveztük a Pécsi Borozó 50-et, legalábbis nagyon készültünk rá. És akkor jött a „sledge hammer”, Győrffy Zoli képében, aki kimondta a szinte maga számára is kimondhatatlant, amit inkább le sem írok, enyhébb formájában mindössze annyit, hogy az online térbe költözünk (hiszem, hogy csak egy időre). Az 50-es bulit megtartottuk, izgalmas élmény volt a nevekhez arcokat, személyiségeket társítani, új barátságokat megalapozni (alig várom, hogy végre egy balatoni teraszon borozhassunk Magyar Dorottyával és Tüske Gyöngyivel).

Mindent egybevetve, kiváncsian várom a (lehetőleg covid- és földrengésmentes) kóstolókkal, találkozókkal teli 2021-et.