Verona felől dél felé tartva fokozatosan változik a táj. A Valpolicella dombjai lassan eltűnnek, helyüket a Pó-síkság végtelennek tűnő, lapos vidéke veszi át. Mire elérjük a folyamot, már gabonatáblák, gyümölcsösök és szőlőültetvények váltják egymást. A Pón átkelve pedig ugyanaz a termékeny síkság folytatódik Emilia-Romagnában.

A táj idilli képet mutat, engem mégsem a buja lombú szőlőültetvények vagy a távolban megbúvó kúriák ragadnak meg, hanem a víz. Bár errefelé is egyre kevesebb a csapadék, a vidék bővelkedik vizekben. A szántóföldi parcellák között 150–200 méterenként keskeny, csordultig telt csatornák futnak. Stabil alapot nyújtva a vidék világszínvonalú mezőgazdaságához.

Utam egy nemzetközi, borkereskedőkből álló csapat tagjaként Correggio határába, a Lini 910 pincészethez vezet. A családi borászat a Lambrusco egyik történelmi termőterületén működik, abban a régióban, amelyet Olaszország éléskamrájaként is emlegetnek. Emilia-Romagna neve hallatán a legtöbben a Parmigiano Reggianóra, a hagyományos balzsamecetre vagy a pármai sonkára gondolnak. Pedig ugyanennek a gazdag gasztronómiai örökségnek része egy bor is: a Lambrusco.

Ez a név sokáig rosszul csengett az igényes borfogyasztók körében. A világ jelentős részén az olcsó, édeskés, nagyüzemi habzóborokkal azonosították, amelyek a hetvenes és nyolcvanas évek exporthullámában árasztották el a piacokat. Emiatt sokan magát a Lambruscót is leírták, pedig a probléma nem a szőlőfajtával vagy a borvidékkel volt, hanem azzal a stílussal, amely a nemzetközi piac igényeihez alkalmazkodva háttérbe szorította a hagyományos, száraz Lambruscót.

A kétezres évektől azonban valami megváltozott. Egyre több borász döntött úgy, hogy nem a piac által diktált tömegízléshez alkalmazkodik, hanem visszatér ahhoz a Lambruscóhoz, amelyet Emilia-Romagnában mindig is ittak: a száraz, élénk savú, a régió ételeihez kiválóan illő borhoz. Ismét a termőhely, a helyi szőlőfajták és a minőség került a középpontba.

A fordulat egyik meghatározó szereplője a Correggio melletti Lini 910. Az 1910-ben alapított családi pincészet azok közé tartozott, amelyek akkor sem mondtak le a száraz Lambruscóról, amikor a világ az édes változatot kereste. Miközben a nemzetközi piacot a nagyüzemi borok uralták, a Lini család kitartott amellett a stílus mellett, amelyet a helyiek maguk is ittak.

A ma már a negyedik generációhoz tartozó Alicia Lini, aki körbevezette a társaságunkat a borászatban, úgy fogalmazott: amikor külföldi tanulmányai után hazatért, azzal szembesült, hogy egy olyan borvidékre érkezik vissza, amelynek a hírnevét szinte lerombolták.

Mégsem fordított hátat a családi örökségnek. A Linihez hasonlóan több emiliai borász is úgy gondolta, hogy nem a Lambruscóval van baj, hanem azzal a képpel, amely kialakult róla. Hittek abban, hogy a bornak helye van a régió gasztronómiai értékei között.

Nem véletlen, hogy a pincészet bemutatása sem a borokkal kezdődött. Alicia Lini a Lambruscót rögtön a helyi konyha felől közelítette meg. Emilia-Romagnában ugyanis a sonkák, a sajtok, a balzsamecet és a Lambrusco ugyanannak a kulturális örökségnek az elemei.

Ez a szemlélet később intézményes formát öltött. A Lini 910 huszonöt másik pincészettel együtt létrehozta a Custodi del Lambrusco (A Lambrusco Őrzői) kezdeményezést, amelynek célja a Lambrusco presztízsének helyreállítása volt. Közös erővel. Ahhoz azonban, hogy megértsük, miért volt szükség erre a szemléletváltásra, magát a Lambruscót is érdemes közelebbről megismerni.

Sokan egyetlen borként gondolnak rá, valójában azonban a Lambrusco több, egymással rokon szőlőfajta gyűjtőneve. A legismertebbek a Sorbara, a Salamino és a Grasparossa, amelyek ugyanazon borcsaládhoz tartoznak, mégis egészen eltérő karakterrel bírnak. A Sorbara könnyedebb, elegánsabb, virágos illatú és élénk savú bort ad, a Grasparossa testesebb, sötétebb színű, markánsabb tanninokkal, míg a Salamino a kettő között helyezkedik el: közepes testű, gyümölcsös és kiegyensúlyozott karakterű.

A Lambrusco sokszínű. Készülhet gyöngyöző- és habzóbor formájában is, száraz, félszáraz vagy édes változatban. A legtöbb pincészet a Martinotti–Charmat-eljárást alkalmazza. Ennek során először elkészül az alapbor, majd cukor és élesztő hozzáadásával nyomásálló acéltartályban ismét beindítják az erjedést. A keletkező szén-dioxid nem tud eltávozni, ezért a borban oldódik fel, ettől lesz gyöngyöző vagy habzó. Ez a technológia elsősorban a bor friss, gyümölcsös karakterének megőrzését szolgálja.

A Lini 910 azonban nem állt meg ennél a technológiánál. Éveken át kísérleteztek azzal, hogy a Champagne-ban is alkalmazott tradicionális, palackos másoderjesztést – a Metodo Classicót – a Lambruscóra is átültessék, és megmutassák, milyen lehetőségek rejlenek a Lambruscóban. Ebben az esetben a buborékok magában a palackban születnek meg, a bor pedig hosszú hónapokat, akár éveket tölt a seprőn. Az eredmény finomabb buborék, összetettebb aromavilág és nagyobb érlelési potenciál.

A munka meghozta a gyümölcsét. A Lini 910 2015-ben bekerült az OperaWine „100 Great Producers” válogatásába, amelyet a Vinitaly és a Wine Spectator közösen jegyez, és amely minden évben Olaszország száz kiemelkedő borászatát mutatja be. A Lini 910 ezzel olyan termelők közé került, amelyeket a nemzetközi borszakma is a legjobbak között emleget.

A kóstolósor jól érzékeltette az elmúlt évtizedek munkáját, azt, hogy a Lambrusco ma már sokkal több egyetlen borstílusnál. Az első tételek a könnyedebb, gyümölcsös arcát mutatták meg, később azonban egyre komolyabb szerkezetű borok kerültek a pohárba. A legnagyobb meglepetést talán a Labrusca Bianco okozta. Vörös szőlőből – Lambrusco Salaminóból – készült, aranyba hajló, fehér habzóbor került a pohárba. Illata visszafogott volt, de virágos, enyhén zöldfűszeres aromái és friss savai egészen új oldalát mutatták meg a Lambruscónak. Nehéz lett volna kitalálni, hogy ugyanannak a szőlőcsaládnak a tagjából készült, mint a vörös tételek.

A Labrusca Rosso már közelebb állt ahhoz a stílushoz, amelyet a régióban fogyasztanak. A közepes testet élénk savak tartották egyensúlyban, illatában meggy és más piros bogyós gyümölcsök jelentek meg. A kevés tannin és a tiszta gyümölcsösség miatt inkább a frissességre, mint az erőre épített, így jól érthetővé vált, miért tartják kiváló ételkísérőnek.

A két bor jól szemléltette, milyen széles skálán mozoghat a Lambrusco. Ami azonban szinte valamennyi tételben közös volt, az a visszafogott illat, a feszes savszerkezet és a tiszta gyümölcsösség. Ezek a borok már nem a harsány aromáikkal akartak hatni, hanem eleganciájukkal és egyensúlyukkal. Kóstolás közben világossá vált, miért beszélt Alicia Lini már a bemutató elején a régió gasztronómiájáról. Ezeket a borokat az asztal mellett lehet igazán megérteni.

A kóstoló csúcspontját a 2007-es Metodo Classico Rosso jelentette. A közel húszéves gránátba hajló színével, finom buborékaival és balzsamos, érett gyümölcsöket idéző aromáival egészen új dimenzióját mutatta meg a Lambruscónak. Miközben a savak ma is frissen tartják, az évek alatt olyan összetett, kifinomult borrá érett, amely a Lambruscot a világ komoly borai közé emelte.

Talán ez a palack foglalta össze legjobban mindazt, amiért a Lini 910 és több környékbeli borászat évtizedeken át dolgozott. Visszaadták a Lambruscónak azt a rangot, amelyet a tömegtermelés évtizedei elhomályosítottak. Ma már a világ legjobb éttermeinek és borbárjainak borlapjain is ott találjuk a száraz Lambruscókat, a Lini 910 pedig azok közé a pincészetek közé tartozik, amelyek bebizonyították: következetes munkával, a hagyományok tiszteletével és a minőségbe vetett hittel egy csaknem tetszhalott állapotba került borcsalád is megtalálhatja az útját a világelitbe.