De nézzük a témát egy kicsit pragmatikusabban!

Borversenyből sokféle van. A legegyszerűbb, leghétköznapibb borversenyek a borvidéki borversenyek. Ezekkel igazándiból csak az a baj, hogy borversenynek hívják őket, pontoznak, és érmeket osztanak. Ha ezt a három dolgot elengednék, akkor minden vitán felül ezek nagyon jó bulik lennének. A borvidék termelői kirakják az asztalra a boraikat, amiket aztán saját maguk – vagy egy általuk meghívott grémium tagjai – jól megisznak. (Ők ezt kóstolásnak hívják, de erről majd egy következő cikkben lesz szó.) Tökéletes. Nincs ezzel semmi baj. A probléma akkor kezdődik, amikor ebből a szakmai, baráti borozásból és közösségi seregszemléből valaki „versenyt” akar csinálni. Nekem sajnos sem a szociológiai, sem a kulturális antropológiai tudásom nem elég ahhoz, hogy megfejtsem ennek az okát. Valószínűleg az ember veleszületett versenyszelleme, illetve az alsó tagozatból ismert „kinek az apukája erősebb” arcoskodás lehet a dolog elsődleges hajtóereje. Arról nem is beszélve, hogy az ilyen „versenyek” tökéletes alkalmak a borvidék erős embereinek a kifényezésére, feldicsérésére vagy éppen a hozzájuk lojális kistermelők vállának a megveregetésére.

Nem érdemes tehát különösebb illúziókat dédelgetni:

ezek a versenyek alapvetően nem a borról szólnak.

Szakmailag két komoly nyűgöm van ezekkel a helyi borversenyekkel. Egyrészt az, hogy a legtöbb borvidéken a valódi élmezőny legnevesebb termelői jellemzően nem vesznek részt ezeken a versenyeken. Másrészt pedig az, hogy a nevezett borok szinte soha nem kereskedelmi forgalomba kerülő tételek. Így aztán szakmailag nincs is sok értelme a dolognak. Az csak egy plusz nyafogás, hogy ezeknek a versenyeknek a zsűrije a legritkább esetben mérvadó, szakmai tudással, borkóstolási gyakorlattal rendelkező ítészekből áll. De mondom, ha ezeknek a helyi seregszemléknek a kényszeres verseny jellegét elengednénk, akkor egy igazán hasznos, közösségkovácsoló és szakmai eszmecserére alkalmas borozás is lehetne ugyanez a buli.

A második jelentős borversenytípus nagyjából ugyanaz, mint az első, csak nagyobb. Nem borvidéki, hanem nemzeti, országos vagy valamilyen régió keretein belül határozzák meg magukat. De a problémák pont ugyanazok, mint a kisebb, borvidéki versenyekkel. Az igazán komoly termelők kerülik az ilyen eseményeket, a nevezett borok pedig gyakran nem a piacról kerülnek az ítészek poharába. A zsűri pedig olyan, amilyen: néha jó, néha gyengébb.

Egyszer régen egy híres magyar borverseny szervezői megkerestek a kérdéssel, hogy miért is nem nevezünk. Mondtam, hogy egyszerű az ok. Azoknak, akik zsűrizni szoktak, nem érdekel a véleménye; a versenyeztetett borok nem feltétlenül ugyanazok, mint amikkel a fogyasztó találkozik; és mert a nevezési díjért nem adnak írásos kritikát a nevezett borokról. Pár hónappal később a szervező felhívott, és mondta, hogy teljes ráncfelvarrást kap a következő évtől a borverseny. A zsűri neves, elismert és nemzetközi szakemberekből fog állni, a nevezett borokat bár a termelők küldik be, a döntőbe jutott tételeket kereskedelmi úton fogják beszerezni, és a zsűri minden nevezett borról írásos kritikát fog adni a szervezőknek, amiket azok eljuttatnak a nevező borászatnak. Ezek után értelemszerűen becsületbeli ügy volt, hogy nevezzem a borainkat. Három éven át futott a verseny nagyjából ebben a formátumban, és amellett, hogy öt borunk is csúcsbor díjat nyert, egy csomó értékes kritikát is kaptunk. Sajnos ez a formátum azonban kérészéletűnek bizonyult. A verseny jogtulajdonosai agybajt kaptak attól, hogy nem a jól bejáratott haverok nyerték rommá magukat, hanem mindenféle jöttment garázsborászatok. Hát, ilyen az, amikor nem lejt a pálya. De ez a történet csak mellékszál. A lényeg az, hogy ezeknek a nagy régiós vagy nemzeti versenyeknek igazán nem sok értelme van. A versenyek mögött nincs akkora médiafelhajtás, hogy az eredményeik valódi piaci hatással bírjanak.

Vagyis konkrétan még a legnagyobb díjak sem rendelkeznek semmilyen reklámértékkel.

Megannyi borversenyt szervező vagy azokon zsűriző ismerősömet kérdeztem, hogy van-e bármilyen piackutatás vagy felmérés, ami bizonyítaná, hogy a versenyeiken osztott díjaknak bármilyen hatása lenne a díjazott borok piaci forgalmára, árára. Soha senki semmilyen bizonyítékot nem tudott erre mutatni. Ebből én azt a következtetést vonom le, hogy vagy nem végzett még senki ilyen irányú kutatást, vagy – ami rosszabb –, hogy végeztek, csak az jött ki, hogy ezeknek a versenyeknek nincsen kereskedelmi hatása. Viszont ebben az esetben termelőként sok értelme nincs ezeken részt venni.

Mondok egy analógiát. Ha egy futóedző nem tud konkrét adatokat mutatni arról, hogy a tanítványai mennyit fejlődtek az ő edzésterve alapján – például hány százalékkal javultak az eredményeik – akkor nem érdemes hozzá csatlakozni, ha a cél a teljesítményjavulás. Lehet, hogy maga az edző kedves, a módszerei biztonságosak, nem vezetnek sérüléshez, sőt jó közösség és barátságos légkör is kialakulhat. Ezek mind értékes dolgok. De ha a cél a jobb versenyeredmény, akkor olyan edzőt érdemes választani, aki már bizonyítottan segített fejlődni más sportolóknak is.

Zsűriként, szervezőként biztosan hatalmas buli egy jó borverseny. Több száz bort kóstolni és megismerkedni egy-egy régió, ország boraival hatalmas szakmai lehetőség. Találkozni kollégákkal, szakmabeliekkel nyilvánvaló módon jó buli. De hogy ezt miért kellene a termelőknek ingyen borral és nevezési díjjal finanszírozni, az számomra megfejthetetlen talány.

Végül pedig jöjjön a harmadik versenytípus, aminek még talán értelme is lehet. Ezek a nagy, nemzetközi borversenyek.

Ezeknek az a funkciója, hogy az ugyancsak nagy, ugyancsak nemzetközi élelmiszerláncok és bornagykereskedések irgalmatlanul lusta és fájdalmasan inkompetens beszerzőinek ne kelljen több tízezer bort megkóstolnia, és ne kelljen több tízezer kilométert leutaznia, hanem egyszerűen megbíznak e versenyek zsűrijében, vagyis lényegében kiszervezik a szakmai értékítéletet. Egy, teszem azt, Fülöp-szigeteki vagy egyesült királyságbeli kereskedőhálózat beszerzője egyszerűen megnézi a futó év nagy nemzetközi borversenyeinek a díjazottjait, és már meg is van a borportfólió vastagja. Az a bortermelő, aki ilyen piacokra, ilyen kereskedők látómezőjébe akar bekerülni, annak célszerű ilyen versenyekre neveznie. A többieknek pusztán mentális önkielégítés céljából érdemes ilyen versenyeken gereblyézni a díjakat. Persze vannak, akik azt mondják, hogy de hiszen a fogyasztók a plecsni alapján vásárolnak, de ez egy olyan városi legenda, amit nekem még adatokkal senki nem tudott alátámasztani. Bemondásra pedig én nem szoktam csak úgy elhinni semmit. Szerintem a vásárlókat nem érdeklik a plecsnik, rosszabb esetben pedig csak röhögnek rajtuk. Főleg úgy, hogy manapság már tényleg egy mozdulattal meg lehet nézni bármelyik palack bornak az értékelését egy tucatnyi okostelefonos alkalmazáson.

De a minden érvet fixen és garantáltan elsöprő tény, ami ékesen bizonyítja, hogy egyik borversenynek sincsen az égvilágon semmi értelme, az egy egyszerű mentális gyakorlat. Mindenki üljön le, és írja le az általa legtöbbre becsült, mondjuk, húsz borászatot. Azokat a borászatokat, amiknek a borait bármikor vakon leveszi a polcról, kirendeli egy étteremben, mert tudja, hogy az jó lesz neki. Na, ezen húsz borászatnak hány palackján szokott borversenyes plecsni lenni? Köszönöm. Ahogy matekórán szoktuk egy-egy tétel bizonyítása végére írni: Q. E. D., ezt akartuk bizonyítani.

De ha tisztáztuk, hogy marketing- vagy piacfejlesztési szerepük lényegében vagy nincsen, vagy csak ritkán és csekély, akkor valójában mi is a funkciója a borversenyeknek? Szerintem elsősorban azért neveznek bortermelők ezekre a borversenyekre, hogy visszajelzést, visszaigazolást kapjanak arról, hogy mennyire jó munkát végeznek. Ha a borok ára, a piac presztízse, a pince gyors kiürülése és a fogyasztók, kereskedők tolongása a pinceajtónál nem adja meg a kellő visszajelzést, akkor még mindig jól tud esni egy szép oklevél, amit ki lehet rakni a falra, meg lehet osztani az Instán, Facebookon meg még ki tudja mely bugyrában az internetnek. Ezt a szolgáltatást pedig tényleg kifogástalanul nyújtja a legtöbb borverseny. Főleg azok, ahol a formátum része, hogy a nevezett borok akár háromnegyede fixen kap valami oklevelet. Sőt, találomra rákerestem egy híres borvidékünk borversenyére, és 330 nevezett borból 330 kapott valamilyen érmet. Bámulatos.

Mindettől függetlenül persze borversenyek vannak. Helyiek is, meg nagyobbak is. Hajrá! Sok sikert kívánok nekik!

Alapvetően minden boros rendezvény, minden boros megmozdulás kultúrmisszió.

Minden borzsűri, minden borkritikus, aki leül egy asztal elé, amin ott áll több tucat pohár bor, az komoly szakmai munkát végez. Nagy respekt nekik. Isten őrizz, hogy a lelkükbe tapossak, amikor azt mondom, hogy ezek a versenyek sem a fogyasztók, sem termelők irányába nem töltik be a sokak által nekik tulajdonított funkciókat. Ezzel együtt még ünnepelhetjük és szerethetjük azokat a funkciókat, amiket viszont betöltenek. Ameddig van, aki nevez borokat, és kifizeti a nevezési díjakat, addig lesznek is ilyen borversenyek. És ezzel semmi baj nincsen.

(A szerző somlói borosgazda, a Somlói Apátsági Pince tulajdonosa, aki a borászat hírlevelében időről időre ilyen írásokkal örvendezteti meg a borkedvelőket. Ez a szöveg is a hírlevélben jelent meg először, most a szerző engedélyével közöljük. A hírlevélre feliratkozni itt lehet.)