Nyitókép: a szerző, Gyökösi Attila fotója

Előrebocsátom, ez egy igazán szubjektív írás lesz. Ez azonban semmit nem von le a poszt igazságtartalmából, ezért is jelenik meg pont most, karácsony táján, hiszen ilyenkor ugye mindenki őszintébb. (Mindenkinek megvannak a fa alatti beszélgetések: Persze, tetszik a nyakkendő, épp ilyenre vágytam mindig...) Így év vége táján az ember hajlamos arra, hogy megajándékozza magát olyasmivel, amit régebb óta szeretne, csak év közben valahogy sajnálta rá a pénzt. Most azonban itt az év vége (ráadásul milyen évé...), itt az idő. Különben is, jól tudjuk, a karácsony valójában az ajándékozásról szól, és ki más érdemelné meg ezt jobban, mint mi magunk? Így van ez nálam is, és az én ajándékom magamnak most egy palack Templeton rozswhisky lett. Hogy miért pont Templeton, azt is elmesélem majd, de előbb még járjuk kicsit körbe a rozswhiskyk világát.

Fotó: a Templeton weboldala

Anno, amikor elkezdtem a whiskyket kóstolgatni, persze én is a skót fajtákkal indítottam. Ezek voltak az ismertebbek és elérhetőbbek, ezeknek volt jobb az ázsiója is. Ízleni mondjuk annyira nem ízlettek, de hát whiskyt nem azért iszunk, mert finom, hanem mert cool. Legalábbis akkoriban ezzel vigasztaltam magam. A klasszikusan füstös ízvilág külön problémát okozott, bár idővel rájöttem, azért nem minden skót italtól muszáj füstmérgezést kapni. (Azt viszont azóta is tartom, hogy a füst a kéménybe való. Esetleg kolbászba. De egy aranyszínű italt összefüstölni? Nem is értem.)

Akárhogy is, az első olyan whisky, amely megingatta bennem ezt a „cool de nem finom” hitet, egy barátom szülinapján került a poharamba. A márkára már nem emlékszem, akkoriban még nem érdekelt ez annyira, de azt tudom, hogy egy meglehetősen drága, ritkább, talán pár évet érlelt amerikai bourbon volt, amit nem is a bulin való elfogyasztásra szántak, de hát nem dugták el elég jól, mi meg megtaláltuk. Azután elkezdtem kóstolgatni az elérhetőbb bourbon és ír whiskyket, és ezek már ízlettek is. A malátázatlan gabona nyomán születő markáns, erősebb, jóval karakteresebb, édesebb ízvilág jobban bejött, ezeket bizony már nem csak divatból ittam.

Fotó: Templeton Facebook

De csak ezt követően fordultam rá a célegyenesre. Ugyanis a következő lépcsőt már a rozswhiskyk jelentették. Itt az első tripre nagyon jól emlékszem, az első igazi rozs élményem a Wild Turkey 101 Rye változata volt, ami valami egészen különlegesen finom italnak bizonyult. Mindazt tudja, amit egy jó bourbon, csak sokkal jobban, és mindazt a gödröt elkerüli, amibe az agyon malátázott és -füstölt trendi skót whiskyk rendre belepotyognak. Azóta is kóstolom szorgalmasan az elérhető rozswhiskyket, és lelkesedésem töretlen. Ez az ízvilág, ezek az aromák, amik miatt érdemes whiskyt fogyasztani.

Így lettem a RYE egyház tagja. Nem könnyű, hiszen telente mindig megdobálnak hógolyóval az utca túloldalán álló SCOTCH imaházba járó fura népek, az autóm is össze szokták fújni borotvahabbal (hogy miket írnak rá, azt inkább le sem írom), de én azt gondolom, ennek ellenére megéri, mert az egyetlen és igazi whisky bizony rozsból főzetik.

Fotó: a Templeton weboldala

Próbáljátok csak ki, és megtértek ti is. (Ne legyen félelem a szívetekben, mi itt rozsföldén nagyon be- és elfogadó egyház vagyunk. Valljuk, hogy egy megtért bűnös is jó lehet még valamire, szóval attól, hogy eddig füstös skót italokat ittatok, lehettek részei egyházunknak.)

És hogy miért pont a Templeton 6 éves rozswhiskyje? Az úgy volt, hogy talán két éve az aktuális Whiskyshow-n kóstoltam ezt az italt, akkoriban kezdte importálni talán a Whiskynet. És egészen lenyűgözött, különösen a hat éves verzió. Külön standjuk volt, és állt is ott a standnál a gyártó képviseletében valami jenki is. Persze meglátta, hogy felcsillan a szemem a kóstolást követően, gyorsan mesélt is mindent, amit csak pár perc alatt lehet, többek között, hogy ezt az italt az új üzemben, Iowa-ban palackozzák, és az eredettörténetben persze megtalálható az összes varázsszó, ami egy magára valamit is adó amcsi rye esetében fontos: Kentucky, Indiana és persze a prohibíció időszaka. No meg a 120 éve született Alphons Kerkhoff aki az ital eredeti receptjét alkotta meg, és aki ma a fundamentumát adja a ma készített Templeton eredettörténetének. 

Persze tudjuk, az italok világánál ügyesebben egyetlen más szakterületen sem hasznosítják az eredettörténeteket és – mondákat. Szóval egy ital valós értékét azért általában ne ezzel határozzuk meg. Hanem mondjuk az ízekkel és aromákkal.

A legjobb ebben a whiskyben, hogy nem lep meg. Aki tudja, mit vár egy jó rozswhisklytől, az pont azt találja. Csak épp egészen döbbenetesen harmonikus, szívmelengető összeállításban és kidolgozottságban. Egy még nem kóstolt italnál esetemben mindig van egyfajta elvárás, amit az ital fajtájától, a palack címkéjéig sok minden befolyásol. Ez a Templeton mindezeket a várakozásokat beteljesíti, sőt! Illatában a tejkaramella és a karamellás keksz. (Szinte harapható, és hát kifejezetten ünnepi.) Az első korttyal ehhez hozzájön némi gyümölcsös, cseresznyés-zöldalmás illat is amely már persze ízben is megjelenik. Az egész vibrál, feszes, izgalmas, az ízben megjelenik az égetett tölgy, a vanília és a kellemesen lágy vajas keksz. Lecsengése hosszú és döbbenetesen fűszeres. Az alkohol 45.75, épp jó ehhez a markáns ízvilághoz.

Fotó: Templeton Facebook

Jeget igazán kár bele rakni, bár a Templeton oldalán ajánlják a mostanában divatos gyömbérsörös-jeges-limeos koktélt belőle, ami amúgy finom is, jómagam Jamesonból szoktam ilyet keverni. Biztos finom Templetonnal is, de én erre igazából sajnálom használni, inkább magában fogyasztom. 

Mindenképp ajánlani tudom csak, úgyhogy ezt is teszem.

Egyébként meg boldog karácsonyt!