Lazulunk. Nincs mit tenni. Kánikula van. Harminc. Harmincöt. Celsius. Nehéz összefüggő mondatokat alkotni. Amúgy se megy sokszor, dünnyögik most jóakaróink, de most végképp nem. Csak annyi erő marad, hogy bort nyitunk. Fehér legyen, most az, és ne túl sok. Kezembe akad egy cserszegi fűszeres. Legyen.

Szokásos Duplacsavarnak indult ez a riport is, de aztán mégis más lett. Miközben mégsem lett más. A kóstolt tételek kölcsönös megfejtése és a kapcsolódási pontok keresése adta az este vezérfonalát, miközben még ettünk is egy jót. Pécsről indulva kora délután érkezünk Günzer Tamás nem is olyan régen átadott pincészetéhez. Körbenézni nem nagyon van idő, egy karton válogatott borral és a szomjas utazóknak szánt extra üveg rozéval, no meg poharakkal felvértezve már indulunk is úticélunk felé. 

Volt itt vagy hat hét szünet. Mondhatnánk azt is, hogy végtére nyáron nyaraljon is az ember, de nem ezért volt. A folyamatos változás alól nincs menekvés, változnak az igények, emberek, tervek és lehetőségek. Hogy csak néhány példát említsek. Ez a hat hét inkább volt újragondolás, letisztulás, babrálás, gondolati és technikai szinten, rápihenés, átgyúrás. Most benyomtuk a zöld gombot, aki eddig is követte a Pécsi Borozót, szerves folytatást fog tapasztalni, hogy ilyen komolyan fogalmazzunk. A leállást egy kéknyelű kóstolás előzte meg, most visszatekintünk.

Amikor a rendezvény előtti napon azt láttuk a jegymester-kimutatásban, hogy 178 jegy elővételben elkelt, megszűnt az aggódás, hogy nem leszünk elegen. Aztán másnap záráskor meglett a végleges szám, 320 karszalagot adtunk ki, ennyien még sohasem voltunk TOP25 kóstolón, a bor elég volt, az E78 kellemes hőfokon zsibongott, ha a végére nem fáradunk el, nem is az igazi. De a Sétatérre még eljutottunk, hagyomány ez, bár a Cella Septichorából csak ki kellett lépni a térre, de kellett a lazítás. Huszonöt bor csodálatos élete a Zsolnayban.

Bár a szekszárdihoz hasonlóan régi hagyománya van a szőlőművelésnek és borkészítésnek a tolnai részen is, maga a Tolnai borvidék még csak röpke tizenöt éves múlttal dicsekedhet. Ha egy kicsit letérünk a „sárga útról” és kiszakadunk a betonutak és panelházak rengetegéből, felfedezhetjük a Tolnai dombság szelíd lankáit, az általuk övezett bűbájos kis falvakat és városkákat, ahol szőlőültetvények és takaros kis présházak sorakoznak katonás rendben, múltat idézve, magukon viselve letűnt nyarakat, szüreteket, fűszeres és bársonyos borokat, beszélgetős délutánokat.

Ezúttal feszegetjük a régió határait, lévén Borotára utazunk, a Hajós-bajai borvidékre, ami hivatalosan a Duna Borrégió tagja, bár a többi alföldi termőtájjal talán kevesebb köti össze, mint a Duna innenső oldalával. De másrészt is hazai pályára jövünk át, hiszen Koch Csaba Nagyharsányban pincetulajdonos, még Villány város borát is adta. Az autó jól veszi a síksági kanyarokat, sietünk, mert most is késésben vagyunk. Hátul jól bevackoltuk a vendégpalackokat, Kvassay Levente sem üres kézzel érkezik a vendégségbe, kíváncsian várjuk az összekóstolást.