Válaszút elé érkeztünk és nagy változások jönnek, akár tetszik, akár nem. Akik túl sokat mozgunk a legjobb borok világában, gyakran elfeledjük, hogy azt a maximum tíz-húsz százalékot mutatjuk folyton, amely a jéghegy csúcsa. De mi történik a csúcsok alatt? Most elsősorban erre a szegmensre fókuszálok.

Vajon hányan nézegetik közülük a statisztikákat és közvéleménykutatásokat, mielőtt tervezni kezdik a következő évi szüretet? Hányan borászkodnak tudatosan, a teljes folyamatot végiggondolva, mondjuk a metszéstől az eladott bor után bankszámlára utalt pénz érkezését jelző mobilcsilingeléséig? Ki számolt utána, a magyar borfogyasztás hogyan alakul, a világ trendjei hogy alakulnak, miért vannak növekvő eladatlan borkészletek egyre több borvidéken? És belegondoltak, hogy bizony vannak összefüggések?

Nem lenne szerencsés, ha a magyar borászatok úgy járnának, mint a megyei napilapok, akiknek lassan eltűnik az olvasótábora, mert minőségben alulmúlják az elvárásokat, nem tudják követni a trendeket és a potenciális új fogyasztóréteg már nem kíváncsi rájuk.

Nagyon távoli és nem összemérhető a példa? Nézzük csak. A mai magyar borfogyasztás zöme az 1500 forint alatti kategóriában történik. Ha a termelők többsége azt a tízszázalékos piaci részt célozza meg, ahol efölötti értékű borfogyasztásról beszélünk, akkor az elég nagy baj. Ki fogja megvenni a drágább borokat? Ki fogja eladni ezeket a borokat?

A kereskedők épp szűkítésben vannak, egyre kevesebb termék jelenik meg a polcokon, ott is főleg azok maradhatnak, amelyek jobban pörögnek. Vagyis az olcsóbbak. Marad a vendéglátáson keresztüli értékesítés, de ott is néhány nagykereskedő uralja a piac jó részét, plusz a magyarok sokkal inkább isznak bort otthon vagy vendégségben, mint vendéglátóegységben.

Szóval van termékünk, de vagy nincs elég belőle, vagy rosszul (drágán) van beárazva. A bortermelők itt felhördülnek, mert nem drága az a bor, hiszen drága az előállítása. Ez azonban szemernyit sem érdekli a spanyol vagy olasz, olcsóbb borokat előállító pincészeteket, az angol vagy német tulajdonú, profittermelésre szakosodott áruházláncokat. A kapitalizmus kegyetlen szabályrendszerű társasjáték, sajnos, tapasztaljuk minden egyes nap.

Az 1500 forint alatti szegmensben az import aránya már 20 százalék környékén van. A magyar fogyasztó hosszú ideig nagyon patrióta volt, és magyar bort vett. De ha az általa megfizethető szegmensben jobb borokat talál adott árért, akkor egy idő után feladja, mert a pénztárcája nem kimeríthetetlen.

És közben arra sem figyelünk eléggé, hogy a leendő borfogyasztók máshogy állnak a borhoz. Profánabb a viszonyuk a borhoz: lehet gyümölcsös borkoktél, lehet csökkentett alkoholtartalmú bor, lehet színezett bor, a konkurencia a kézműves sörök (és az utánuk eredő söripar), a koktélvilág.

A jövő valószínűleg az ágazat kettéválása az ipari és a tradicionális borkészítésre, a birtokméretek és birtokok koncentrációja, nagyon sokan adják majd fel a következő tíz évben, vannak, akik azt jövendölik: a jelenlegi szereplőknek csak fele maradhat talpon. Lesznek, akik megtalálják, talán még növelhetik is fogyasztótáborukat a karakteres, egyedi, terroirboraikkal, amelyeket az érdeklődőbb és értőbb publikum keres majd, a többség azonban a versenypiacra termel majd, remélhetőleg eladható magyar borokat.

Sokan nem értenek majd velem egyet, biztos nem ez az egyetlen lehetséges forgatókönyv, de az is biztos, ki kell törni a toronyból, különben nem csak borászatok, de borvidékek is összeomolhatnak, rosszul belőtt stratégiával, eladhatatlan (egyébként akár hibátlan minőségű) termékekkel.

Azt persze továbbra se feledjük: borozni mindig csak mértékkel, a bort élvezzük, ne az alkoholt!