Nemrég a budai várban jártam, a Budapesti Történeti Múzeumban, ahol a pincében botorkálva egy érdekes kődarabra és egy még érdekesebb történetre, sőt, ábrázolásra bukkantam. A történet Mátyás királyhoz és egy firenzei szobrászhoz, Verrocchio-hoz kötődik. Az talán köztudott, hogy Mátyás második felesége Aragóniai Beatrix volt, aki Nápolyból érkezett az országba és az ő hatására terjedt el hazánkban, de legalábbis a királyi udvarban a reneszánsz és a humanizmus. Az ő kapcsolatai révén érkezett hazánkba Pietro Ranzano és Antonio Bonfini, a neves történetíró. A dolog odáig „fajult“, hogy egyes feltételezések szerint Vitéz János esztergomi dolgozószobájának a freskóit maga Botticelli festette, igaz, még fiatalon, amikor nem volt világhírű művész. Verrocchio, a nevezett szobrász azonban nagyon is az volt, igaz, Mátyás sem volt holmi kiskirály, a korabeli Európa jelentős uralkodójának számított. No de mi is történt? Hát az, hogy Mátyás király rendelt egy márványból faragott díszkutat a firenzei reneszánsz nagy művészétől. Honnan is tudjuk mindezt?

Először is, Naldo Naldi költeményéből (1487-90), ahonnan kiderül, hogyan nézett ki a kút. Szerinte kéttálas, fehér márványból és ezüstből készült díszkútról van szó. A történet hitelességét csorbítja, hogy Naldi életében nem járt Budán, de Bonfini is említ egy vízvezetékről működő kutat a palotában és 1501-ben egy olasz követ, Tommaso Daineiro is említést tesz egy tér közepén álló szökőkútról, melyből bort folyattak. (Ennek a mikéntjét Oláh Miklós leírásában találjuk meg: „Ebből a kútból a híres Mátyás király parancsára- az ő műve itt minden építkezés, melyet itt elmesélek- örömünnepek alkalmával bor folyt, ahogy az idősebbektől hallottam, hol fehér, hol vörös, fentebb a hegy lábánál engedték bele ügyesen a vezetékbe.“ Máshol, szintén Oláh így ír: „Azt beszélik a vének, kik Mátyás udvartartását fénye tetőpontján látták, hogy olykor- olykor nagy ünnepélyeken, midőn ellenségein diadalt ült : fehér, majd piros bor patakzott alá a csöveken a múzsák eme kútjába. Fent a forrás útját elzárták s hordó- számra töltötték helyette a csatornákba a bort.“)

Oké, van egy kút, ami minden bizonnyal fehér márványból készült, és időnként bor folyik belőle, sőt, talán vörösbor. (A felismerést nehezíti, hogy a különböző külföldi követek és beszámolók három különböző kutat is említenek egyet minden bizonnyal Visegrádon, ez talán vörös márványból volt faragva, egyet Budán, aminek a tetején Pallasz Athéné szobra állt és egy harmadikat, a peremén faragott oroszlánfejeket mintázó vízköpőkkel, amiből alkalmanként bor folyt víz helyett.) De honnan tudjuk, hogy Verrocchio készítette? Erre egy a firenzei levéltárban található dokumentum utal, amiben 1488-ban egy bizonyos Bertocco di Giorgio Pellegrini, carrarai márványfejtő próbálja behajtani a pénzét Hunyadi Mátyás firenzei ügynökétől, Alexander Farmosertől. A követelés arra a márvány nyersanyagra vonatkozik, amit évekkel korábban azért szállítottak Firenzébe, hogy Andrea del Verrocchio kutat faragjon a magyar király számára. Miután Verrocchio 1488-ban meghalt és 1485-ben már dokumentálhatóan elhagyta Firenzét, a faragás, ha tényleg megtörtént, 1485 előtt történhetett.

A kút elkészültén évtizedekig vitatkoztak a művészettörténészek, de most végre pont került az ügy végére. Tudható volt ugyanis, hogy Angelo Poliziano humanista költő írt két epigrammát a kúthoz, amelyből az egyiket felvésték magára a kútra is. Az egyik így hangzott: "Usque Fluentina vectum est hoc marmor ab urbe, Mathiae ut regi largior unda fluat“, a másik pedig így: „Tusca manus, Tuscum marmor, rex Ungarus auctor, Aureus hoc Ister surgere fonte velit.“ (Vagyis magyarul : „Toszkán kéz, s az a márvány is, magyar ám a király, ki | Szólt: aranyos Duna víz szálljon e kútból föl.” Détsy Mihály fordításában.) A kút ugyan elveszett, minden bizonnyal megsemmisült, de az utóbbi években több töredéke is előkerült, köztük egy, amin faragott oroszlánfejek és Mátyás hollós címere is felismerhető, végül egy töredék, amelyen betűk vannak és beazonosíthatóan Poliziano második epigrammájából származnak. (Természetesen a kút anyagát is megvizsgálták és beazonosíthatóan carrarai fehér márványból készült.)

No de miért is írom le mindezt? Azért, mert a erről a bizonyos kútról 1502-ben készült egy ábrázolás, ami úgy tűnik, hogy fennmaradt és előbukkant! Egy bizonyos Pierre Choque írta („Ezen a napon a vár egyik udvarának szökőkútjából hat csövön keresztül folyt a bor egész nap.”) és rajzolta le a kutat, amikor Candale-i Annát Budára kísérte, hogy részt vegyen és beszámoljon az esküvőjéről Jagelló Ulászlóval. Igen ám, de ha ez az ábrázolás 1502-ben készült, akkor bizonyossá lett, hogy abban az évben, Ulászló esküvőjén vörösbor folyt a kútból! De milyen vörösbor, vagy milyen szőlőből készült bor?

Bonfini és mások leírásaiból tudható, hogy Mátyás Champagne-ból és Burgundiából hozatott szőlővesszőket, hogy változatosabbá, jobbá tegye a hazai borokat. Akkoriban, amikor Hunyadi Mátyás uralkodott (1443-1490) Burgundiában már régen a ma is ismert pinot noir (akkoriban pineau) volt a fő szőlőfajta, olyannyira, hogy Merész Fülöp, burgundiai herceg már 1395-ben törvényen kívül helyezte a vidéken felbukkanó új szőlőfajtát, a gamay-t. Az indoklásban ez szerepel: „nagyon rossz és hitszegő növény, melynek bora bűzös és káros az emberi szervezetre“. Ki tudja, hogy amikor a korabeli szerzők az uralkodó kedvenceként a szerémségi bor mellett a budait is megemlítik, nem egy jó budai pinot noir-ra gondoltak-e? Ha igen - csábító a feltételezés - akkor Pierre Choque Mátyás halála után, II. Ulászló esküvőjén minden bizonnyal egy olyan szökőkutat rajzolt le, amiből a világon elsőként budai pineau csordogált, a nép nagy örömére.