Azt gondolhatjuk, hogy a legerősebb borvidéki márka Bordeaux és nem is járunk messze az igazságtól. A világ bordeaux-i borokat akar inni, mert aki bordóit iszik az gazdag, sikeres és irigylésre méltó. Ez persze nem annak a százmillió palacknyi olcsó és ihatatlanul tanninos vörösbornak köszönhető, ami AOC Bordeaux név alatt minden évben forgalomba kerül, de pont ezek azok a borok, amelyek nélkül nem működne a rendszer! Bordeaux-t ugyanis a klasszifikált birtokok tették naggyá.

Alkonyi László már a kilencvenes években a “pénz borvidékének” nevezte a vidéket, hiszen az első birtokbesorolást 1855-ben nem a talaj, vagy a klimatikus adottságok hívták életre, hanem a borok ára és keresettsége. Így történhetett meg, hogy a vezető birtokok területei azóta jelentősen változtak, hiszen Bordeaux-ban a márka az elsődleges, nem a terroir. Viszont az is ebből következik, hogy magát a borvidéki márkát is az azt már megelőző pincészet brandek hívták életre! Vajon el lehetne adni olcsó bordói vörösborokat, ha nem létezne a Chateau Margaux vagy a Chateau Lafite? Aligha.

Fotó: Pixeltaster

  A fenti példával ellentétes utat járt be Burgundia, ahol a klasszifikáció alapja a dűlő, vagyis a klíma, a talaj, az alapkőzet és persze a borászati szaktudás egységgé gyúrt lényege. Nyilván az a legfontosabb, hogy egy termelő jó bort készítsen, de ha a területe csak village besorolásra alkalmas, nem fog tudni kiemelkedni, ellenben ha hozzájut akárcsak egy zsebkendőnyi Grand Cru területhez, máris megfogta az Isten lábát! Burgundiában a márkát éppen ezért nem elsősorban a termelő jelenti, hanem a borvidék és a dűlőklasszifikáció együttese. Ez együtt jár a földárak emelkedésével, hiszen ha egy első osztályú terület neve a címkén automatikusan 300%-os áremelkedést jelent, ezt érvényesíteni lehet a szőlőterület árában is.

Fotó: Pixeltaster

Van arra is példa, hogy a borász tudása és tapasztalata egészen egyedi utakat eredményez. Ilyenkor előfordulhat, hogy maga a borászat válik márkává és néha még az ország sem egyértelmű mögötte, nemhogy a termőtáj! A Clos d’Opleeuw nevet csupán néhány, három Michelin csillagos étterem törzsközönsége ismerheti Párizsban, Moszkvában és New Yorkban. Az egy hektáros birtok Belgiumban található. Kizárólag chardonnay, igaz abból rögtön tizenhat klón. Peter Colemont Burgundián edződött, Franciaországban tanított és ott volt szaktanácsadó is, mielőtt olyan nagyságokat nyűgözött volna le a boraival vakteszteken mint Jancis Robinson vagy Tim Atkin. Az alap chardonnay-ja is legalább 40 euró, jobb években készít szelekciókat is, ezeket 70 és 100 euró között kell keresni. Szinte lehetetlen bejutni hozzá, a borai beszélnek helyette!

 Itt van Chile esete is, ahol húsz éve gondoltak egy nagyot és a jól célzott állami támogatásokkal, amit soha nem a termelők kaptak meg direkt, sokkal inkább a kereskedelmi és marketing cégek, eljutottak odáig, hogy a boraik mögött ma az ország jelenti a márkát! Vannak persze ismertebb pincészetek, de a legerősebb brand az átlagos fogyasztó számára a Chile felirat a palackokon. A felsorolást sokáig lehetne folytatni, hozhatnánk további példákat és ellenpéldákat, de hogyan lehet mindezt lefordítani a magyarországi viszonyokra? Egyáltalán van itthon érdekes, tudatosan vagy véletlenül, de mindenképpen izgalmasan alakuló borászati márkatörténet? Mondhatnánk a Royal Tokaji esetét, ami kétségkívül a legerősebb kelet-európai bor-márka, de most valami egészen másról lesz szó. Somlóról, magáról a hegyről, Isten itt felejtett kalapjáról.

A Kreinbacher ikonikus épülete (Fotó: Pixeltaster)

Vannak ugyan tőkeerős, nagy pincészetek a hegyen mint a Kreinbacher és a Tornai, az előbbi a márkaépítésben is elöl jár, legalábbis a pezsgők belföldi piacán, de a borvidék légyegét mégis a kistermelők, az apró családi pincészetek adják és adták az elmúlt húsz, negyven, százötven évben. Beszélhetünk sokszínűségről, arról, hogy a változatosság gyönyörködtet, de Somlón ez félrevezető lenne. Az a helyzet, hogy az érlelt somlai borok ízképei a végtelenben találkoznak, annyira erős a terroir hatása. A könnyed, gyors fogyasztásra szánt somlói borokra ez talán kevésbé igaz és érthető is ennek a kategóriának a megjelenése, hiszen valamiből meg is kell élni a termelőknek, de félretéve a pusztán gazdasági racionalitást, mégis ki készítene ilyen, vagy csak ilyen borokat, amikor Somló eleve predesztinálva van a hosszú hordós és palackos érlelésre?!

A világban nem sok olyan borvidék van, ahonnan a száraz fehérborokat húsz vagy akár több évig is magabiztosan lehet elfektetni egy pincében. Igaz, nem is az a világtrend, hogy ilyen borokat igyunk, de miért kéne kiszolgálni a trendeket egy hatszáz hektáros borvidéknek? Erre ott van Bordeaux 120.000 hektárja, vagy az Újvilág! Túl a nyilvánvaló felismerésén azért az sem árt, ha a borvidék szereplői is látnak a pályán és persze ha van elég pénzük/idejük kivárni az áttörést.

Somlón ezt egyértelműen egyetlen személy felbukkanása hozta (vérmérséklettől függően hozhatja) el. Egy világlátott, mégis lokálpatrióta hölgy, aki borboltot, borbárt, vendégházat nyitott a hegyen. Aki kitalálta a GoVolcanic projektet, aki Somlót hirdette Angliában, aki évről évre nemzetközi borszakírókat mozgat, aki miatt semmi meglepő nincs abban, ha az amúgy nem kiugróan gazdag régióban, ahol az elmúlt évtizedek legismertebb története a vörösiszap katasztrófa, egy pincébe betérve jókedvű japán csoportba, ismert ausztrál borszakíróba vagy amerikai master of wine-ba botlunk. Somló ugyanis egyedi és megismételhetetlen és ezt néhány bor megkóstolása után bárki érzi, aki az elmúlt évtizedet nem csupán a márkaépítésben szintén jeleskedő McDonald’s-ban töltötte.

Fotó: Pixeltaster

A hegy igazi nagyságát, borainak egyedi karakterét jól lemérhetjük azokon az írásokon, melyek megjelentek róla az elmúlt években, de még jobban azon, ha tudjuk, hogy ezekért a cikkekért senki nem fizetett egyetlen fillért sem! Ne értsenek félre, semmi gondom nincsen sem a fizetett PR cikkekkel, sem pedig azzal, ha egy újságíró pénzt kér a munkájáért. Azt viszont látni kell, hogy a Somlón éppen ennek vannak híján, így a helyi kistermelők számára létkérdés, hogy ki, mikor és hogyan ad hírt róluk. Ha pedig valaki valóban jókat ír, biztosak lehetünk abban, hogy a véleményét nem kozmetikázta pár ezer euró, maximum egy ágy egy vendégházban, no meg a borászok vendégszeretete és persze maguk a borok!

A nemzetközi szaksajtót szemlézve persze nincsen Somló dömping a cikkek között, mégis feltűnő, hogy Tamlyn Currin lelkesen ír Kolonics Károly boráról (amit Oz Clarke mutat be neki!), mindezt Jancis Robinson oldalán, hogy a Wine Enthusiast szerkesztője, Jeff Jensen elismerően ír a Somlói Vándor furmintjáról, hogy a Wine & Spirits Magazine 94 pontot adott (!) Fekete Béla bácsi 2013-as Hárslevelűjére, hogy a Wine Spectator videós versenyén milyen jól szerepelt egy somlói epizód a Furmint USA jóvoltából, vagy hogy a legújabb nagy hírt említsem, az idei Oenovideo nagydíját is egy somlói videó nyerte Spiegelberg Stefánról! Az sem véletlen, hogy a Millesima Blog Award 2019-es döntősei között is találunk Somló témájú cikket, de a kifejezetten Közép-Európával foglalkozó WineSofa bormagazinban is írnak a Somlóról, méghozzá nem is akárhogyan! Chris Boiling tíz okot sorol fel amiért szerinte Somlót kötelező meglátogatni, Sue Tolson pedig a juhfark szőlőfajtát ünnepli, miközben Ercsey Dániel talán az oldal legmagasabb pontszámát adta egy száraz fehérborra, szintén a Somlóról.

94 pont az 94 pont (forrás: Wine & Spirits Magazine)

A csúcs viszont, legalábbis szakmailag, de talán még olvasmányértékben is, Alder Yarrow, aki szemmel láthatóan nem csak beleszeretett a hegybe, de olyan felfedezést tett, ami évtizedekre meghatározhatja a hegy kommunikációját. A somlói források íze emlékeztet a somlói borokéra. Ugyanazok az ásványos jegyek, ugyanaz a karakter. Kell ennél koncentráltabb óda a terroir-hoz?

Kilátás a Somlói Borok Boltjának a teraszáról (fotó: Pixeltaster)

A fenti példák többsége a már emlegetett hölgynek, Cartwright Évának és a Somlói Borok Boltjának köszönhető, no meg a számtalan kistermelőnek, akik néha morogva, néha haragosan, de mégis elfogadják egymást és Éva ötleteit, legyen szó külföldi borvásárokról, online megjelenésekről, borkereskedelemről vagy éppen a Somlói Éjszakai Pincetúráról, ami minden bizonnyal Magyarország legjobb egyéjszakás kalandja, de abból is a veszélyes fajta, mert nagyon úgy tűnik, hogy a Somlóba igen könnyű beleszeretni! Nehéz eldönteni, hogy a kialakult helyzetben mennyi a tudatosság és mennyi a kényszerpálya, de nagyon úgy tűnik, hogy Somló szépen lassan márkává válik.

Egy nehezen megfogható, a szőlőfajtákkal visszafogottan operáló, csatorna és vezetékes víz nélküli hegy, ahol az egyetlen normális étterem egy borászatban található és ahová - a borok ismerete nélkül - épeszű ember magától el nem indul. Mégis, a márka, Somló egyre erősebb, ahogy a vonzása is amit kifejt. Ennek pedig, hosszú távon, nem csak a borászok lehetnek a nyertesei, de a hegy teljes környéke, a leszakadó falvak és kiüresedő kisvárosok, a most még csak az óvoda vagy az általános iskola padjait koptató gyerekek, akik nélkül - márka ide vagy oda - Somló nem létezhet ötven év múlva.