„A legjobb bor Filip Mlýneknél van!” Szerény kijelentés egy óriásplakáttól. Ahogy közeledünk Mikulov felé, úgy lesz egyre több a borászreklám az út mellett. Prága, majd Brno felől autózva a város fölötti kopár Pálava-hegység már messziről integet, áthajtva a hegyek lábához egy falu elárasztásával épített víztározón már látni a gondosan művelt szőlőket, ahogy kell, ellepik a hegyet. Mikulov a csehek Villányba oltott Tokaja.
A legdélebbi morva borvidék, ahol a leghíresebb borok készülnek, a prágai borbárok lokális közönségkedvencei – persze vannak olyanok, akik szerint ez semmit nem jelent, mert a prágaiak borfogyasztása üres póz, hogy azt mutassák, ők nem holmi söröző falusiak, hanem nagyvárosi értelmiségiek, mert bármit megisznak, ha az kellően drága és menő a hely.
A közvetlenül az osztrák határ mellett fekvő Mikulov ellenben tényleg menő, egy párnapos csehországi kirándulásra kevés ennél ideálisabb helyszínt találni. Nemcsak a szép táj, a kisváros látnivalói miatt is érdemes több napra tervezni itt, pláne, ha valaki át akarna nézni a szomszédos Ausztriába vagy a világörökségi listán szereplő lednicei kastélyba.
A sziklára épített, példaértékűen felújított középkori épületekkel teli belvárosa körül 4500 hektárnyi szőlőterület hirdeti a 7500 lakosú Mikulov (németül Nikolsburg, 1910-ben a lakosság 97%-a németajkú volt, aztán kitelepítették őket) nevét. A négy morva boros körzet közül ez egyben a legnagyobb is. Olaszrizling, pinot blanc, rajnai rizling, zöldveltelini – ezek a fő fajták, a környék így nemcsak klimatikus és földrajzi (mészköves agyag- és homoktalajok, helyenként lösz) adottságok miatt folytatása a szomszédos osztrák Weinviertelnek, a legjobb és legfűszeresebb zöldveltelinik termőhelyének.
Hanem a borturizmus példaértékű kiaknázásában is. Ehhez elég csak felmenni a cseh- és morva bormarketing-szervezet honlapjára. Mintha az őszi Toszkánában csapnám fel a programfüzetet: tavasztól őszig naponta ontják az érdeklődőkre az eseményeket, nyitott pincék itt, borfesztivál, natúrboros sétálókóstoló ott, borvacsora amott – vannak hétvégék, amikor négy- vagy ötfelé kellene szakadni, annyi jó programot ígérnek.
Az itteni borok megismeréséhez a mikulovi nyitott pincék a legjobb rendezvény, ezt április közepén tartották – a borvidéki központ mellett két, a Pálava-hegységgel szemközt fekvő falu termelői is beszálltak a buliba, így három település borászatainak összes aktuális, forgalomban lévő borát lehetett három nap alatt végigkóstolni. Mikulov belvárosa persze tele van vinotékákkal és borbárokkal, így erre bármikor sort lehet keríteni.
A cseheknél a borfesztivál egészen mást jelent, mint Magyarországon: a hétköznapi ruhába öltözött középosztály sznobkodástól mentes őszinte és jó hangulatú bulijának tűnt, semmi erőltetett olaszkodás, semmi veretés, semmi státuszmutogatás. Magyarországi bormarketingeseknek és rendezvényszervezőknek receptre írnánk fel, hogy jöjjenek el ide.
A legtöbb borász kifejezetten meglepődött, amikor látta, hogy magyarok is kíváncsi rájuk: a hírek alapján sokkal rosszabb imidzset vártunk. Az egyik még magyarázni is elkezdte, hogy a magyarokról Tokaj jut eszébe, meg hogy „nem kérek csípőset”. Mikor mondtuk neki, hogy nekünk a csehekről a sör meg Karel Gott, láthatóan elveszítette a beszélgetés folytatása iránti kedvét, és inkább tölteni akart egy félédes valamit, mire mi sietve továbbmentünk. Két sarokkal arrébb wannabe cigányzenekar húzta a csárdást, a már 14 órakor legalább fejenként egy palackon túllevő tízfős asszonytársaság nem engedte, hogy abbahagyják.
Eleinte lelkesebben kóstoltunk a pincéknél, szigorúan a suché (száraz) kategóriát (szárazbor-sznobkodtunk, ahogyan a kifejezést a Varga Pincétől megtanulhattuk) vettük célba egyfajta visszacsatolást adva a termelőknek, illetve többnyire a régiós jelentőségi fajtákra voltunk inkább kíváncsiak, világfajtát csak elvétve kóstoltunk.
A legmarkánsabb benyomást az jelentette, hogy a pince stílusa a legtöbb esetben felülírja mind a termőhelyet, mind a fajtát, még csak egyféle gyakorta visszatérő karakterről se lehetne beszámolni, ahány pince, annyi stílus. Ez szintén adódhat abból, hogy kezdetleges szinten van a tudásanyag, a tapasztalat a pincékben, ebből fakadóan egyféleképpen készítik a legtöbb bort. Értsd: hasonló feldolgozás, áztatás (vagy annak hiánya), mustkezelés, erjesztés és készrekezelés jegyei uniformizálják a pincestílust. A szőlők már sokkal inkább meggyőző képet mutatnak, a szüreti időpontok megválasztása viszont sokszor érthetetlen (korai, alacsony savú fajtáknál a magas alkohol és maradékcukor teljesen elmaszatolja a végeredményt), a feliratok, kitételek a címkéken zavarkeltőek (kései szüretet írnak szinte minden második palackra, nem ritkán 12-es alkoholú tökszáraz borra is).
Vélhetően itt is régi reflexek mentén dolgoznak: mivel közel vannak a szőlőtermesztés (egykori) északi határához, bennük van a félsz, hogy nem érik be a szőlő, holott a klímaváltozás leendő nyertesei ők, minden adott hozzá, hogy jobban megőrzött illatokkal, aromákkal és savakkal mutathassák be a fehérboraikat, mint más, délebbre eső bortermelő ország, a világdivatok is az ő malmukra hajtják most a vizet.
Aminek nagyon megörültünk, az az, hogy a morvák pár éve kitaláltak egy közösségi bormárkát a Pálava-hegységgel szemben lévő dombon, Dunajovické kopcén termő olaszrizling promotálására: ez Dunajovský vlašák, amely csak és kizárólag Březí és Dolní Dunajovice határában lévő dűlőkről származó szőlőből készülhet, kilenc pince bora van most forgalomban. Előírásokat is rendeltek hozzá: legalább 17 mustfokos alapanyag, préselés előtt legalább 6 órás ülepítés, erjesztést követően legalább 4 hónap hordóban vagy acéltartályban, finomseprőn, forgalomba hozatal előtt vakkóstoló annak elbírálására, hogy viselheti-e a bor a márkanevet vagy sem, a címke pedig egységes dizájnú mindenhol.
Látszik ugyan, hogy még gyerekcipőben jár a kezdeményezés, de látszik a jól kitalált koncepció, és körvonalazódik homályosan egyfajta helyi stílus is. A cél egyértelműen népnevelés is egyben: a cseh boroknál sajnos még mindig jelen van egy olyan vonal, hogy a közönség ízlésének kiszolgálása érdekében félszáraz és félédes borokat készítenek.
A közeli hegységről elnevezett illatos pálava fajta maradékcukros verziói számítanak a legkelendőbb árucikknek, erről igyekeznek leszoktatni a tömegeket egy diszkrétebb illatú és aromatikájú száraz borral. A fajtaválasztás okos, mert szintén helyinek, régiós jelentőségűnek számít és egy kicsit kikacsintgat a Monarchia régebbi borkultúrájú népeinek irányába. Az olaszrizling a legjobb kapcsolódási pont, miután ez a szőlőfajta Közép-Európában mindenhol terem, ahol valaha uralkodtak Habsburgok.
Azt nem mernénk állítani, hogy a Dunajovský vlašákok tökéletes technológiai tisztasággal és messziről felismerhető termőhelyi- és fajtakarakterrel bírnak, de még így, kezdetleges formájában is elkülöníthető a pincékben uralkodó, gyakorta egyenízvilágú boroktól. A választott út helyes, átgondolt, a kivitelezés meg idővel kiforrja magát. A közösségi bort készítő pincészetek legtöbbjében díszdobozos kiszerelésben megvásárolható az összes termelő bora. Mindig meglepődünk a cseheken, mennyire nem akarja őket szívatni a kormányuk idétlen jövedéki- és adózási szabályozásokkal: idegen bort árulni saját pincében Magyarországon komoly önszívatással járó procedúra lenne.
Mikulovot azonban semmi esetre sem szabad leírni: a csúcsot tényleg a magát az út melletti óriásplakáton hirdető mikulovi sztárborász, Filip Mlýnek tételei jelentették. A pince Dolní Dunajovice határában, a szőlő közepén, egy pincesor szélén található, olyan szép innen a kilátás a Pálavára, hogy külön keretet csináltatott hozzá a szelfizőknek a tulajdonos. A borokat kóstoltató pincemunkások már délben kellemesen spiccesek, és nemcsak kínálják a borukat, de rájárnak maguk is, máshogy lehet, nem is bírnák. Nincs menő kóstolóterem, sima üzemi körülmények fogadnak, a látogatók kedvéért sem rendberakott polcokon munkaeszközök, borkezelő szerek, megbontott viszkisüvegek, az egyik tartály előtt két nagy egymásra rakott Pilsner Urquell-söröshordó, itt láthatóan szeretnek és tudnak inni.
Több pincében találkoztunk egy-egy jól sikerült borral, de általánosságban nézve csak ez a pince tudott konzisztensen magas minőséget bemutatni. Még a hibernal, johanniter vagy solaris fajtákból is kihozták a maximumot. Az olasz- és rajnai rizlingjeik pedig élményszámba mentek: rétegzett, izgalmas szerkezetű, gazdag ízvilágú, markáns, de minden esetben finom, élvezetes borok készülnek itt, nem ritkán kicsúszott a szánkon egy-egy „húbazdmeg”, mert egyszerűen nem voltunk felkészülve az előzmények alapján az itteni minőségre.
Simán megállná a helyét ezzel a színvonallal néhány kilométerrel délebbre, Ausztriában is, ott ráadásul a cerka is jobban fogna árazáskor. Így hát örülhetünk, hogy Filip morvaföldön teljesedik ki. Ha ő ezeket a borokat itt el tudja készíteni, a többiek számára is adott a lehetőség.
Messze van? Budapestről és Prágából is 3 óra autóval. Vonattal 4 óra 20 percet írnak: a Budapestről Prága felé naponta kétszer közlekedő Regiojet cseh magánvasút elvisz Břeclavig, ott átszállás után 20 perc Mikulov egy helyi vonatjárattal.
Mennyi időt kell rászánni? Mikulovban érdemes megnézni a belvárost és a fölötte tornyosuló kastélyt, plusz felmászni a kilátásért a kecskevárhoz (Kozí hrádek) és a kálváriadombra, mindez egy napot kényelmes tempóban simán kitesz. Pincézéssel, túrázással 2-3 nap gyorsan elrepül, ha átnéznél Ausztriába, több is.
Jó borászok és borok? Filip Mlýnek, nyilván. Šílová: egyszerű és jól iható, körző-vonalzóval megrajzolt ropogós fehérborok. Šoman: kimagasló sauvignon blanc és nagyon jó olaszrizling. Tichý: élvezhetően elkészített száraz alapborok, ivós olaszrizling.
Mikor lesz még ilyen buli? A következő nyitott pincés rendezvényt július 1-jén rendezik Mikulovban.
Mit egyek és hol? Klasszikus cseh konyhát a Galant sörfőzde éttermében, két korsó sör mellé. Csak inni valamit: a főtéri U Zajíce belső udvara nagyon hangulatos. A főtér másik sarkában, a Café Dolce Vitában kifejezetten jó a kávé, Illyt adnak. Egy kicsit magasabb szintért a helyiek a korrekt borokat készítő Fučík borászat kálváriadomb alatti Ryzlink éttermét ajánlották, mi pedig az első útbaeső osztrák heurigert, bármelyiket.
Az árak? Magyarországi szinten, vagy talán már alatta. Étel-ital étteremben cseh átlag (200-400 korona, azaz 3-6000 forint egy főétel, 60 korona, azaz 950 forint egy sör vagy egy pohár bor). Borok elviteles palackárai a pincéknél és vinotékákban ugyancsak 200-400 korona között.
A szerzőkről: Bukovics Martin a Gemišt főszerkesztője (ahol először ez az anyag megjelent), mellette a Pécsi Borozó állandó munkatársa, a fotókat is ő csinálta. Szabó Zoltán hosszúhetényi bortermelő, kalábriai nyaraltató, pécsi borfogyasztó.