Délelőtt tíz órakor gurul be autóbuszunk a kiskőszegi/batinai emlékműhöz. 1944 őszén itt vívták meg a második világháború egyik legvéresebb és legértelmetlenebb kis csatáját, legalábbis ebben a régióban. Legalább ötezren haltak meg, véresen folyt a Duna, de az orosz és szerb partizán seregek az egyetlen olyan ponton keltek át a folyón, ahol a szembeparton hegy áll. Az elesett katonák emlékére áll itt egy szobor, gyönyörűen gondozott parkban, pazar kilátással a hármashatárra és a szemközti bácskai síkságra.

Délelőtt tíz órakor 15,7 százalékos chardonnayval indítani a napot nem gyenge. A Kalazić Pincészet kóstolóterme a háborús emlékmúzeum mellett található, itt három borra vagyunk jók. Az alkoholok nem gyengék, a második tramini is 15 körül jár, a cabernet sauvignon 14 alatt van, meglepetésünkre. A borok tiszták, a gazdálkodás organikus, izgalmas, fiatal borászat, néhány egész kiváló borral.

A vörösmarti pincesoron kis pincékben folytatjuk a kóstolgatást, legtöbbjük nem is palackoz, folyóborként értékesítik a felesleget, már ami nem fogy el a családban. Ahogy Krómer József mondja, nemrég a fia szólt, hogy kevés van már a kékfrankosból. Mondta neki , nem baj, az a jó ha veszik. De hát ebből alig adtunk el, apám - jött a válasz. Nem csoda, remek, tiszta, gyümölcsös vörösborok készülnek a kis pincében, a református szurdokban.

Az ebédünket a Josić csárdában töltjük el, a katolikus szurdokban már nagy a készülődés a délutáni kirakodóvásárra, az esti koncertekre. Az ízléses, modern kóstolótermet sem hagyjuk ki, az olaszrizling remek, a rozé vegyes fogadtatást kap, a Ciconia Nigra vörös cuvée laza gyümölcsössége tetszetős.

A csúzai Kollár Pincében a házigazda Lajosnak két csinos lánya is segít, három borban állapodtunk meg, de végül négyet kóstolunk, elsősorban fehéreket, atán egy könnyed kékfrankost - a legtovább maradók aztán még egy kis rozét is kapnak, nekem a rajnai rizling tetszett most itt a legjobban.

Folytatjuk a túrát Hercegszöllős felé, ahol a Belje Pincészet 1526-os régi pincéjét nézzük meg először, majd megkóstoljuk az alapmunkának számító, gyorsan kortyolható, friss olaszrizlinget, de nem hagyjuk ki az első pinot noir válogatást, ami riasztó 16,5 százalékos alkohollal köszön a címkén, de kortyban egy erőteljes, masszív, sok gyümölcsöt mutató, izgalmas, édes tanninokat és ennek ellenére jó savakat mutató veres. És elvisznek bennünket az új feldolgozóba is, a borászati üzem méretei megdöbbentőek, az épület egy hektáron fekszik, 247 rozsdamentes tartályt találunk benne s mindegyik kilenc méter magas, ráadásul 8 millió liter bor fér el itt. Csendben álldogálunk a magasban Walter Gyulával, aki halkan megjegyzi, ő még bizony nem volt ekkora komplexumban, több év termése kellene, hogy egyetlen tartályt megtöltsön...

Az estét Vörösmarton zárjuk, Gerstmájer Mihály peka alatt, azaz sütőharang alatt készített nekünk borjúhúst, hozzá előbb szürkebarátot kóstolunk, majd olaszrizling is érkezik, ez volt a legjobb olaszrizling nemrégiben tartott hercegszőllősi kóstolónkon, a Pécsi Borozó nyári számában elolvashatóak a részletek. A közel ötven fős csapatunk lelkesen lakmározik, néhányan fős társaságokban a pincébe is bejutunk, ott aztán jönnek a különlegességek, köztük egy közel kétszáz gramm cukorral rendelkező szemelt rizling.

A szurdokokban beindul a buli, az első zenekart még halljuk a távolból, amikor hazaindulunk. Tartalmas nap volt, a buszon számoljuk össze, legalább 25 bort ízlelhettünk meg, nagyobb csalódást egyik sem okozott, viszont rátaláltunk közös és személyes kedvencekre, van miért idelátogatni. De visszafelé is lesz út, mert a helyi borászokkal rögtön arról beszélgettünk, eljöhetnének ők is egy hasonló túrára, a szervezés megindult.