Gyermekkoromtól kezdve volt bennem valamiféle révült csodálkozás, amely felszínre tört, ha egy filmben azt láttam, hogy evőpálcikát használnak. Nem volt ez egy eltúlzott sóvárgás, mert például sosem vezetett odáig, hogy fűzfavesszőkből magam fabrikálta pálcikákkal próbáljam belapátolni a karácsony környéki kocsonyát… Csupán egy kis száj-tátva-maradás és álmélkodás. Olyannyira veszteg maradt a törekvés, hogy Magyarországon egy-egy alkalommal meglátogatott távol-keleti éteremben sem nyúltam a pálcák után, mert valahogy póznak éreztem, és nem kívántam ügyetlenkedésbe fullasztani az alkalmat. Még Japánba is úgy érkeztem, hogy volt bennem egy óvatos távolságtartás, holott éreztem már a repülőgépen: e tartózkodásomat vélhetően revideálnom kell…
Második napja voltam Japánban. A megváltozott időzónához csupán annyi közöm volt, mint a nagy vörösboroknak a ’14-es évjárathoz. Egész éjjel fent voltam, a számítógépemmel szöszöltem, reggel lefeküdtem, és csak felszínesen aludtam, mert tudtam, hogy 13:00h-kor Mr. Hungary vár a Maruki előtt; a helyi kollégák nevezték el így, mert ő tartja a kapcsolatot a magyarokkal. És Mr. Hungary késett laza nyolc percet, és a bemutatkozás után nyomban szobára hívott…
Fanatikus kávérajongó vagyok. Nem kávésznob [és ez nem egy bánkbáni mondat, tehát vesszőnek helye nincs!]! Akkor sem, ha hajlandó vagyok hetven kilométert utazni egy nyitott szűrős dupla ristrettoért. Az ízek, a szertartásban élő szenvedély és a kávés pillanatok köré épülő találkozások hajtanak. Keresek, kíváncsi vagyok – az meg hogy az ital ébren is tart, csupán mosolygós extra szolgáltatás a teremtő erőtől; persze arról hosszan lehetne most értekezni, hogy mitől erős, illetve melyik kávé az erős. Nem teszem. Érdekesebb kérdés, hogy mitől jó, egy kávé: a figyelemtől. És ez ilyen profán.