Bukovics Martin

Melyik borvidéken élnék a legszívesebben? – hangzik a főszerkesztő kérdése, én pedig csak nézek, mert éltem már páron, híresekben ráadásul, Tokaj-Hegyalján is, a Rheingauban is, Chiantiban is, sőt, Pécs is annak számít, még ha az egykori szőlői helyére mára villákat és családi házakat húztak fel. Tokaj-Hegyalján tetszett az összetartó borászközösség, de nem tetszett, hogy a vadkeleten alig volt ezen kívül valami. A Chiantiban tetszett minden, de a jobb borok és éttermek amerikai turistákra szabott árazása egy idő után elsodort a Firenzétől délre lévő Classicótól a várostól keletre található Rufinához, amivel már inkább el tudtam lenni, noha igazán rajonganom a Firenze körüli borokért soha nem sikerült, a toszkán tengerparti vermentinokért már igen. A Rheingau hasonló, pláne a Rajna-parti kisvárosok, mint a festői Eltville vagy Rüdesheim, még a borvidék szélén fekvő Frankfurt városa is figyelt arra, hogy az ottani kiállításmegnyitókon a városi borászat újságíróknak, művészeknek jó tételeit szolgálják fel. Pécsen még csak egy pécsi borok boltja sincs, és noha a városvezetés #pécsiségmindenkor mottóval nyomul, boros lenyomata ennek nincs, és ha nem lenne pár vállalkozó, akinek fontos még, hogy helyit adjon, a városhatárokon belül legfeljebb a kutatóintézet szőlője emlékeztetne arra, hogy ez egy borvidék is amúgy.

Alkonyi László írta egyszer Tokaj-Hegyalja kapcsán, hogy ha valahol jó a bor, sőt, világverő, mint a tokaji édesek, az még messze nem elégséges ahhoz, hogy az adott hely egyben jó borvidék is legyen, mert ahhoz élő és alkotó közösség kell, pék, hentes, sajtos, éttermek, kávézók, cukrászdák, galériák, szolgáltatások, rendes infrastruktúra, benne a kritikus és független médiával. A Chianti és a Rheingau ilyen volt, Tokaj-Hegyalja nagyon ilyen akar lenni, Pécs pedig akár lehetne is ilyen, de pécsiesen nem tesz semmilyen erőfeszítést ennek érdekében. Ez a kombináció így együtt – kiváló borok és hibátlan borvidéki infrastruktúra – hozzánk legközelebb Bécsben van meg, ami nemcsak a világ legélhetőbb nagyvárosa évek óta, de egyben az egyetlen olyan főváros, ami önálló borvidék is egyben, egy olyan bortípusra – az eleve vegyes szőlőfajtájú ültetvényekről egybeszüretelt és úgy feldolgozott, tehát nem később házasított Gemischter Satzra – építve ráadásul, ami sok helyütt a Kárpát-medencében a filoxéra előtt ugyancsak alapvetés volt. Bécs északi kerületei tele vannak heurigerekkel, buschenschankokkal, vagyis a helyi polgárság szereti, értékeli és el is tartja a környéknél amúgy magasabb árakkal dolgozó bécsi borászatokat, és helyben olyannyira köztudatban van Bécs borvidéki státusza, hogy kampányrendezvényeiket az országos jelentőségű politikusok is gyakran a grinzingi borkimérésekbe szervezik. Elvégre ha oda jár a közönség, akkor oda kell menni. 

Alap tehát, hogy Bécs a nyerő: a boron túl – zseniális borbárjai vannak, kitekintéssel nemcsak a régióra, de az egész világra, ahogy egy fővárostól illik – az osztrák főváros szociális ellátórendszere Európa-szerte példaértékű, bérleti díjai megfizethetőek, az osztrák sajtó viszonylag jó és a sokkal jobb németországi lapok is előfizethetőek-kaphatóak a standokon. A bécsi humor legendás, az itteni kávéházak-színházak-múzeumok ugyancsak, könnyedén bebringázható, tele van parkokkal, az immáron az UNESCO által is elismert Würstelstandjainál, Schanigartenjeinél és kioszkjainál kevés inkluzívabb hely van. Nem beszélve a tömegközlekedésről és az itteni lehetőségekről, a repülőtere és az innen induló vasúthálózat hibátlan, éjszakai vonattal innen kevesebb, mint egy hotelszoba áráért eljutok Rómába, Milánóba, Nápolyba. És közel, pár órányira van csak München, Graz, Laibach, Zágráb, Prága, Brünn, Pozsony, Budapest. Triesztről nem beszélve. Hiszen Bécs nemcsak Ausztria, de az Osztrák-Magyar Monarchia meg egy kicsit a Balkán fővárosa is egyben. Mindannyiunk közös fővárosa.

Jakab Tamás

Melyik a kedvenc borvidékem, ahol még élnék is?

Főszerkesztő úr feltette a kérdést, hogy erre válaszolnánk már ugyan páran, de max ezer karakterben. Ok, rendben, én biztos válaszolok, bár, kisebb probléma, hogy csak azoknak a borvidékeknek a felsorolása, ahol már előfordultam és szívesen kipróbálnám a lakhatást, ha tehetném, már önmagában ezer karakter felett lesz… Így aztán válogatunk és rendszerezünk.

Ahol születtem és életem nagyobb részét eltöltöttem, maga is borvidéki központ, de már nem „méltó régi, nagy híréhez”… Konkrétan, kollégák temetik/temették egy tavalyi cikkben, én magam sem látom rózsásan a helyzetét. Ahol most lakok, az ugyan nem borvidék, de szinte bármerre indulok el, a harmadik-negyedik falu már az, ráadásul ez három különféle borvidéket, és világszínvonalú sauvignon blancokat is jelent (többek között), ez tehát mindenképp érdekes, Stájerország okkal lehet az ember szíve-csücske.

Ahol még életvitelszerűen előfordulok, amióta élek, az is borvidék, egy ismert magyar borvidék lassan újra felfedezett része, mondhatni, dinamikusan fejlődik, bár ez borászatilag semmiképp sem igaz – hacsak annak nem tekintjük azt a tényt, hogy egyről kettőre nőtt a balatonkeresztúri borászatok száma. Lehet, lesz egy harmadik is, amely palackos kisker forgalomba fog hozni bort (ezzel amúgy beérnék létszámban a helyben lévő, országosan ismert cukrászdák számát…). Fontos itt megemlíteni még, hogy a strandról telibe panoráma van a tanúhegyekre (és ez A panoráma, nem pedig amikor Révfülöpöt vagy Füredet nézegetjük, már bocs…), és ez, meg kell vallani, lenyűgöző: a világ egyik legszebb táját, egyben termőhelyét megcsodálni csak úgy, minden évben 30-40 alkalommal, ez már maga majdnem a tökély. De, hogy a Badacsonyi Borvidéken laknék-e? Korábban lehet, ma már nem hiszem.

A helyek, borvidékek, ahol turistaként voltam (egyszer, többször, mindegy) és egy szívdobbanásnál többször van valami bennem, amikor rá, és az emlékekre gondolok: Basilicata, az Aglianico del Volture hazája. Sant Sadurni, a ki tudja, mennyi Cava-házzal, és amely elég közel van már ahhoz, hogy Athletic meccsekre lehessen járni (bocs, Barca fanok…). Természetesen Toscana, és itt szinte mindegy, hogy a Chianti Classico vagy a tengerpart, Bolgheri, esetleg megint „bent” Montepulciano. Friuli csodaszép, Collio is, Colli Orientali is, ráadásul az Asiago sajt, a San Daniele sonka és a Frico szinte teljessé teszi a gasztronómiai élvezeteket, verhetetlenül magas szinten. Udine pedig Pazar város, és turisták által (még) nem felkapott. És nem, nem a Proseccoért, hanem sokkal inkább a Ribolla Gialla-ért, no meg még inkább talán a Cabernet Francért (bocs, Villány). 

De van egy hely, amely első (és második) blikkre fogott meg úgy, mint ahogy a többi nem. A borok miatt is, bár, érdekes, annál talán lehetne találni jobbat. Igaz, mást, értsd, speciálisabbat nem nagyon. Sokkal inkább azért, mert egyesül az az életérzés, amire mindig is vágytam, azzal a rendszeretettel, ami meg mindig is bennem volt és van és lesz. Nem kell hozzá megtanulnom még egy nyelvet, hogy komolyan elgondolkodhassak az ott élésen, mert mindenki ért németül. A táj gyönyörű, a borok fantasztikusak, alapvetően jó idő van (ok, van egy kis tél mindig, ráadásul hóval, de sebaj, a korábbi tavaszért, a hosszú nyárért és őszért adunk valamit cserébe…), a települések csodásak. 

Mi kell még?

Ahogy a helyi hatalom próbálja nevezni, Alto Adige, ahogy mindenki ismeri, Dél-Tirol. 

Bóka Balázs Andor

Főszerkesztőnk kérdésére, miszerint melyik a kedvenc borvidékem, ahol akár még az életem is el tudnám képzelni, nagyon nehéz választ adni. Egyrészt azért, mert rengeteg mindent nem láttam még, másrészt azért, mert olyan sok szép helyen kóstoltam kiváló borokat. 

Bár nem konkrét borvidék, de nagyon érdekel például Dél-Amerika. Minden tekintetben. Szívesen kóstolnék bele a pohárba és az életbe Argentínában, de akár Peruban vagy Chilében is.  Ha konkrétabb területet kellene megneveznem, olyat, amivel kapcsolatban nem csak romantikus elképzeléseim, hanem személyes tapasztalatom is van, akkor viszont a katalán Penedés borvidéket említeném. Sant Sadurní d’Anoia-ban, Németh Áginál töltöttem el pár éve néhány napot, s ez azóta is maradandó élményt jelent számomra.

Azt persze említenem sem kell, hogy ide elsősorban a cava-ért jön az ember, de nem utolsó szempont az sem, hogy „Sansa”-ból 30 perc alatt az tengerparta (Sant Vicenc de Calders), egy óra alatt pedig Barcelonába vagy a katalánok szent hegyére a Montserratra is eljuthatsz. De ha ki sem mozdulsz a kisvárosból, akkor sem maradsz élmény nélkül: Freixenet, Gramona, Codorníu, Juvé & Camp, Raventos i Blanc, hogy csak néhányat említsek Sansa közel száz pezsgőpincészetéből.

Festői tájak, gyönyörű dűlők, csodás panoráma, ízletes, szezonális ételek, elsőosztályú pezsgők és valódi mediterrán életigenlés veszi körbe azt, aki erre jár. Azt, hogy milyen itt élni, persze ennyi idő után nem tudhatom biztosan, de láthatólag Ágiék elég jól elvannak, szóval nem lehet olyan rossz a cavak-földjén.