Engem a saját hivatásom 2023-ra kényszerűségből végigfuttatott az összesen, a legnehezebben feldolgozható rész szerintem az, ha úgy érzed, nincs rád vagy a munkádra szükség, a bénító hiábavalóság. Jómagam már korábban elmondtam ez ügyben a magamét, nem bocsátkoznék önismétlésbe.

Nézzünk inkább valami aktuális, ropogós témát. Tudjátok, ki lett idén az év bortermelője? Az a bizonyos haldokló bormédia idén már végleg agyonhallgatta a témát, némi spéttel végül megérkezett ezen oldal hasábjaira is,  jóllehet, egy ideje én sem nagyon értem a koncepciót, ami alapján castingolják a jelölteket és osztják ki a díjakat, forintosítható súlya sem nagyon lehet már. Fogadni mernék, hogy a nagyközönség számára a győztes – Lamport József – neve a legkevésbé sem ismerős, én mindenesetre örömmel konstatáltam. Valamiért idehaza a lassú, tudatos építkezés kevésbé kerül fókuszba, a hangzatos cikkek is inkább a gyorsan kifulladó nagy dobásokról szólnak. A Thummerer Pincészet főborászaként dolgozik bő húsz éve, a díj pedig pontosan harminc évvel az alapító Thummerer Vilmos azonos díja után került ismételten a pincéhez. Az elmúlt tíz évben kb. 4-5 alkalommal került Thummerer-bor a poharamba, általános sommázatként leszűrtem magamban, hogy meglepően tiszták, egyenesek, olykor kimagaslónak találtattak a velük együtt kóstolt borok mezőnyében.

Fogtam hát magam és leemeltem egy palackkal a szupermarketes bevásárlásom alkalmával egy alap bikavért, hiszen mi más alapján lehetne jobban rögtönítélni, mint a híres/hírhedt borvidéki brand belépőszintjével? Annyit megjegyeznék, hogy a pince 5-6 tétele közül ez a 2022-es évjáratú bor a bevásárlóközpontban másodmagával a legfiatalabbnak számított. Lehetne mindezt pozitívumként is konstatálni, hagyják tisztességgel megérni, kiteljesedni a bort, ha nem mondatná velem a rosszmájú énem, hogy ez legalább annyira a beragadt, lassan kopó vörösborok osztályrészeként alakult így.

A honlapon az alábbiakat olvashattam a borról: kékfrankos alap, merlot, cabfranc, syrah, 18 hónap hordó, fél év pihi a palackban. Eddig jó, kibontva bíztató a pohár széli hűvösbe hajló színárnyalat és annak közepes intenzitása is. Abszolút az alapfajta hűvösebb, fűszeres-borsos, meggyes illata viszi a prímet, a tölgy, a füst tartózkodóan megbújik a háttérben, emlékeztetve a korábban megismert intelligens és igényes vonalvezetésű társaira. Kóstolva viszont már kevésbé kedvező irányt vesz a történet, közepes szemcséjű, enyhén tapadós tanninok, testhez mérten kilógó alkohol és némi súlyfelesleg nehezíti meg a nyelést, száraz, vízre szomjazó szájat, nyelvet hagyva maga után. Vártam kicsit, hagytam dolgozni az oxigénmolekulákat, érdemi változást nem tapasztaltam. Ha összegezni szeretném az élményt, azt mondanám, elfért volna a házasításban valami kedvesebb összetevő is (zweigelt, blauburger, neadjisten kadarka?) a két bordói kárára, mert az alap kékfrankost sikerült ugyan fajsúlyosabbá tenni, de az összképet tekintve nem vált javára a hízókúra, seggben lett erősebb a delikvens.

Sajátos magyar történet az is, hogy a 2700 Ft-os (akcióban 2300) bort a pincészet honlapján 3300 Ft-ért lehet megvenni. Valamiért itthon úgy alakult, hogy a termelőnek kell mindig lemenni kutyába, a saját biznisz rovására. Ez, illetve az ingyenlocsoltatás és a repiborok intézménye jól mutatja, valójában mennyire megbecsült itthon a borász társadalom, mennyire képes az érdekérvényesítésre.

Egy másik dolog: 35 évvel a rendszerváltás után még mindig nem dőlt el végérvényesen, hogy az Egri Bikavér egy hangzatos fradibor (Mindent bele!) avagy egy borvidéki etalon, hiteles keresztmetszet. Párhuzamosan eléldegél mindkét variáns egymás mellett, a megtisztulást, megújulást akarók lobbiereje van kisebbségben.

Nemigen van égetőbb hiányossága, nagyobb kihagyott ziccere az ágazatnak annál, hogy nem sikerült ezidáig fazont szabni a borvidékeinknek, megállapodni valamilyen közös egyetértési minimumban, hogyan és miképpen gondoljuk a jövőt, az arculatot. Vajmi keveset értettünk meg a termékleírások valódi funkciójáról, a külföldön megismert gyakorlatból. Ebből törvényszerűen következik, hogy a két legismertebb magyar márkanév (bikavér mellett a Tokaji Aszú) reputációja a béka segge alatt van. 

Visszakanyarodva az eredeti felütéshez, illusztrációnak azért használtam a bikavér melletti magazint, hogy egy pozitív példát is mutassak borújságírásra. A Gambero Rosso az első számú gasztrofelelős Olaszországban, hihetetlenül értékes munkát vállaltak, marha jók a kiadványaik minden területen és nagyon naprakész, őszinte, önreflexív anyagokat gyártanak (lásd facebook-oldaluk, csak egy kattintás a fordítás), nem spórolják meg a vitát, az esetleges konfrontációt se, amennyiben meggyőződéssel, harcos hevülettel hisznek valamiben. A szintézishez, a fentebb ecsetelt egyetértési minimumig márpedig ezen keresztül vezet szerintem az út.