Ha jól tudom Erdélyi vagy, onnan kerültél Szegedre.

Orotván nőttem fel, Gyergyószentmiklóstól húsz kilométerre, egy szűk völgyben megbújó kis, talán hatszáz lelkes faluban. A világ legszebb helyén! Tinédzserként persze azt gondoltam, hogy az ismert világ végén, de ma már tudom, hogy éppen az ellenkezője az igaz. Számomra Orotva a világ kezdete volt.

Nem igazán borvidék, vagy tévedek?

A falu legalja is 850 méterrel a tengerszint felett fekszik, nemhogy a szőlő, az alma is csak jó esetben érett be, ez a vackor vidéke. (nevet)

Már akkor az volt az elképzelésed, hogy egyszer geológus professzor leszel?

Az én pályámat a sorsszerű véletlenek alakították. Élt egyszer egy Albert Streckeisen nevű svájci geológus, valamikor a XX. század elején. Egyetemi tanár szeretett volna lenni Svájcban, de nem alkalmazták, úgyhogy megpályázott egy oktatói állást a bukaresti műszaki egyetemen, ahová fel is vették az 1920-as évek végén. Gyorsan megtanult románul a kis Párizsban, mert minden előzetes elképzelése és a franciás kulturális hatás ellenére sem beszéltek franciául a hallgatók. Miután magmás kőzettannal foglalkozott ezért olyan területet keresett a Kárpátokban, ami kielégíti a tudományos kíváncsiságát és amiről akár publikálni is lehet. Ötven évvel azelőtt fedezték fel a ditróit nevű kőzetet, amit a közeli településről, Gyergyóditróról neveztek el. Ez egy szép kék színű kőzet, aminek a locus tipicus feltárása az én szülőfalumban, Orotván található. 

Steckeisen el is ment Orotvára (Először 1928-ban. - a szerk.) és döbbenten tapasztalta, hogy ott nem beszélnek semmilyen érthető nyelven, csak magyarul. Mit tudott ő a trianoni határokról és a romániai kisebbségekről… Miután több éven át nyaranta mindig Orotván dolgozott, többé-kevésbé magyarul is megtanult. Ilyenkor a faluban lakott. A nagyapám vele egykorú volt, mesélte, hogy a faluban bogarasnak tartották, semmi értelmes dolgot nem csinált, nem döntött fát, nem fűrészelt, nem ácsolt, nem fuvarozott, csak kalapáccsal ütögette a köveket, gyakran heteken át. Úgy is hívták a háta mögött, hogy „a bolond svájci“. Gyerekkoromban sok történetet hallottam róla. Aztán később, amikor az egyetemre kerültem a moldvai Jászvásárban, az első órámon azt mondja a kőzettan professzor, hogy a magmás kőzetrendszertan atyja Albert Streckeisen. Mondom hát ez a bolond svájci!

Erdélyben, a Gyergyói-medence északkeleti részén, a Gyergyói-havasokban középső-triász intruzív magmás összlet bukkan a felszínre, amelynek keleti és északkeleti része nefelinszienitből áll. A kőzet fő elegyrészei az alkáliföldpátok, a nefelin, a biotit, az amfibol és az alkáli piroxén (egirinaugit). Különlegességét azonban az adja, hogy a repedései mentén szivárgott oldatokból azúrkék színű szodalit vált ki. Az ilymódon sajátos ásványos összetételű és nagyon szép nefelinszienit- (foyait-) változat a ditróit nevet kapta, melyet Zirkel írt le először 1866-ban.

Hogyan keveredtél te Jászvásárra?

A nyolcvanas évek elején székelyként latolgatnom kellett, hogy ha nem vesznek fel az egyetemre, rögtön elvisznek katonának, de a kolozsvári egyetemre valószínűleg nem vesznek fel magyarként, így Jászvásárra jelentkeztem. Olyan pozitív diszkriminációban volt részem, ami ma teljességgel elképzelhetetlen. Nekem külön kihozták a magyar nyelvű felvételi lapot, hogy meg tudjam írni. Miután pedig felvettek, megtanultam egy év alatt tisztességesen románul, igaz moldvai tájszólással. (nevet) Egy év után sikerült átmennem Kolozsvárra, ahol csak azt látták, hogy itt van egy magyar diák, aki egyszer csak megszólal hibátlanul románul, méghozzá moldvai dialektusban. Imádtak a tanárok! Végül ott végeztem geológusként és mentem is vissza a szülőfalumba kutatónak a Ditrói Alkáli Masszívumomhoz, de egy év után kitört a forradalom és a hazugságokra épülő rendszer – szerencsére – összeomlott. Én meg ott álltam állástalan geológusként egy olyan országban, ahol egyszer csak minden bezárt, fény derült a hamisságokra, nekem pedig döntenem kellett, hogy mihez is kezdjek. Gondoltam terepi geológusként a pécsi uránbányába azonnal felvesznek, aztán aznap amikor kopogtattam az irodájukban, éppen felmondtak legalább egy tucat jól képzett geológusnak, mert tönkrementek. 

Ott álltam a diplomámmal, tulajdonképpen szakma nélkül, de szerencsére felvettek Szekszárdon a földhivatalhoz, földmérési főelőadónak, azt gondolták, hogy a geológia meg a geodézia ugyanaz, én meg nem ellenkeztem. Akkoriban készültek az EOTR 1:4000-es topográfiai térképei, ezeket készítettük elő. Egész nap jártam a határt, a decsi szőlőhegyet, Alsónána környékét, beszélgettem a borászokkal. Mindenkinek volt valami vitás ügye és ezeket mind a nyakunkba öntötték, az egyiknek elszántották egy területét, a másikhoz vezető út keresztülvezetett a szomszéd telkén, szerencsétlenek nem tudták, hogy abban a méretarányban ez nem érzékelhető. Igen ám, de beleszerettem a szőlőhegybe! Nekem akkoriban fogalmam sem volt a szekszárdi borokról, de a szőlőhegy hangulata nagyon megfogott. 

Egészen addig semmi közöd nem volt a borhoz?

Gyerekkoromban apám a kocsmában, ha ünnep volt, nem sört ivott vagy pálinkát, hanem kért egy palack hosszúnyakút. A hetvenes években Erdélyben két bor volt, az asztali bor (vin de masă), literes bordeaux-i palackban, koronazárral, rendszerint valahonnan Dealu Mare-ból és a „hosszúnyakú“, vagyis a rajnai palackba töltött királyleányka a Jidvei-től. Ez a palack valahogy túlélte a kommunizmust, egy másik élet, egy másik világ tudását hordozta magában, amikor az emberek még tudták, hogy mi a minőség és hogy mit jelent valaminek megadni a módját. Ezt mind éreztük, apám is, az is aki Küküllőváron palackba álmodta azt a bort és kiharcolta, hogy annak nem lesz jó a söröskupak és a literes palack, de parafadugó és kecsesebb palack dukál és valami furcsa, homályos módon talán én magam is, pedig mondom, még gyerek voltam.

Innentől állandó szerelem a bor?

A szekszárdi „jó idők“ nem tartottak sokáig, mert megpályáztam egy tanársegédi állást a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán és fel is vettek kőzettan tanárnak. Onnan két év után hívott át Szederkényi professzor úr a József Attila Tudományegyetemre, itt pedig szépen lassan jártam végig a szamárlétrát, ha úgy tetszik beleértem, beleedződtem az akadémikus létbe. Az első, saját jogon hirdetett speciálkollégiumom geológia és bölcselet néven indult. Azt éreztem, hogy az élet dolgairól valahol kötetlen módon beszélgetni kellene a hallgatókkal. Aztán ez döcögve beindult, de még nem találtam meg, hogy mi a kötőszövet? Mi a kapocs a geológia és a bölcselet között? És akkor beugrott, hát beszélgessünk a hosszúnyakú mellett! Az legyen a kötőszövet! 

Ebből nőtte ki magát a borgeológia előadás, végül pedig a magyar borvidékek geológiája és kultúrája kurzusunk, ami most a 35. félévét tapossa. Ez tizenhét év! Most ott tartunk, hogy minden félévben a kurzusfelvételkor ezer hallgató jelentkezik az óráinkra! Geológusok, orvosok, jogászok, közgazdászok, de csak 180-at tudunk felvenni, mert csak annyian férnek be a terembe. Minden órán van öt bor, ezeket másfél óra alatt megkóstoljuk, miközben zajlik egy performansz, egy előadás, néha meghívott előadókkal, a félév végén pedig vizsga van. Ez az az előadásunk, ahol az első és az utolsó órán is tele van a terem, nem fogynak el a diákok. Van az előadások között néprajz, geológia, irodalom, ezeknek a peremterületei, hogyan kapcsolódnak a borhoz a dolgok. Például hogy a mineralitás csupán egy geológiai metafora a bor esetében, vagy nem? És közben kóstolunk. 

Ez már elvezet a különböző borvidékek egyedi vonásaihoz, nem?

Olyannyira, hogy már speciális, tematikus terroir kurzusokat is meghirdetünk.

Ennyire érdekli az embereket a bor?

Nem a borról szól a történet, az csak a kötőszövet. Inkább arról az intellektuális egyetemi létről, ami egyszer csak meg fogja különböztetni azt az embert aki öt évig egyetemre járt attól, aki nem. Az a cél, hogy ezeknek a fiatal embereknek részben ezektől a beszélgetésektől fejlődjön az intellektusuk, változzon a hozzáállásuk, szélesedjen a látókörük. Nem biztos, hogy bort fognak inni, ki vannak téve a köpőcsészék (bár nem sokan használják), a lényeg, hogy lássák mekkora kulturális háttér van egy pohár borban és hogy hol van a tudomány és a misztikum határa. Ez nekünk is izgalmas, mert soha nem tudjuk, hogy hová fut ki a történet. Persze próbálunk úgy borokat kiválasztani, hogy egy-egy kevésbé sikerült előadást is elvigyenek a hátukon. (nevet) Van aztán egy borkultúra előadásunk is, az is terroir szemléletű. Én talán nem is tudnám ezt másképp csinálni. Végül van szerdánként a szegedi borkurzus, ahol felnőtteket látunk vendégül, ott mindig egy borász hozza a borait és mutatja be, moderálva, ha kell kérdésekkel támogatva. Ez évekre előre be van töltve, akkora a lelkesedés, a kíváncsiság mind a termelők, mind a „diákok“ részéről.

Van kedvenc borod vagy borvidéked?

Igen. Mindig az ahol éppen vagyok, úgy, hogy oda szerettem volna menni. Ha Toszánában vagyok, akkor a Rosso di Montalcino a kedvencem, ha Ménesen, akkor a helyi kadarka. Most éppen az Isztria szerelmese vagyok, éppen ezért a malvazija a kedvencem, meg az egész táj, ami engem egy kicsit Erdélyre emlékeztet, a keveredett nációkkal és persze a búvópatakként ott lévő sérelmekkel együtt. Biztos az is hozzájárul ehhez, hogy – miután én jól beszélek olaszul – nincsenek nyelvi akadályaim.

Mintha a geológia egy kicsit a háttérbe is szorulna a bor mögött…

Hatvan éves vagyok, már nincsenek különleges szakmatudományos ambícióim. Egyetemi tanárként teljesítettem azt, amit a szakma elvárt tőlem ehhez a pozícióhoz. De azért még bőven van bennem lendület és vannak terveim. Szeretném megcsinálni Magyarország borvidékeinek teljes kőzettani gyűjteményét, méghozzá itt az egyetemen, egy pincében. Meg szeretném írni Magyarország borvidékeinek a földtanát. Rengeteg tudományos projektünk fut a geoörökség kapcsán és vannak egészen konkrét tudományos méréseink is, például a borok sótartalmát illetően, összevetve az érzékszervi megközelítéssel. Fontos lenne az edukáció, hogy olyan dolgokról beszéljünk nagy magabiztossággal, aminek ismerjük a tudományos hátterét, különben hiteltelenné válunk. Ne mondjuk azt például, hogy a szőlő a gyökerével oldott ásványokat szív fel a talajból, mert ez nem igaz.

Melyik lesz szerinted Magyarország következő nagy felfedezése, a jövő nagy borvidéke?

Én Somlóban reménykedem, ott látom a legnagyobb potenciált arra, hogy a hegy fiatal borászai összefogva valami nagyot csinálnak. A somlói bort a világ csúcsára kellene pozícionálni és ott a hegyen meg is van az a kulturális többlet, ami ezt lehetővé teszi. Persze a legtöbb kritikát is innen kapom, hogy miért így, meg miért úgy? Nehezen fogadják el, hogy minden vulkán, ahol van szőlő, vulkanikus bort szül, de nem minden vulkanikus bor születik vulkánon! Somló pedig vulkán! A geológia, a kőzettan egzakt tudomány, nincs benne esetlegesség. A kőzettan nem módszertani kérdés! Somló lejtői, amelyek az egykori pannon homokos üledékből és a bazalt vulkán lepusztulási törmelékanyagából állnak, kiváló területet adnak a szőlőművelésnek. De ezek a kőzetek már nem vulkáni kőzetek, hanem geológiai értelemben üledékesek. Ugyanúgy a vulkanikus terroir részét képezik, mint a tanúhegy bazaltsapkája, amin nincs is szőlőművelés, de nélküle nincs vulkán, vulkanikus bor, vulkanikus terroir. Hát ilyen dolgok, azt hiszem van ezzel még munkám!

Úgy tűnik menthetetlenül a vulkanizmus szerelmese vagy.

Ha őszinte akarok lenni – nem megtagadva a vulkanikus termőhelyek iránti rajongásomat –, egyre jobban foglalkoztat a lösz. Ez a Kárpát-medence uralkodó kőzete és valahogy egyáltalán nem beszélünk róla, hogy milyen típusú „ásványosság“, milyen ízek és illatok képződnek a löszön és ez minek köszönhető. Erről érdemes lenne tudományosan is beszélni, mert a tudomány mindig lerövidíti a káoszt, vagy éppen a fejlődési folyamat idejét, ahogy Asimov is megírta az Alapítványban…

Dr. Pál-Molnár Elemér nemrég egy komoly tanulmányt írt a hazai vulkanikus borvidékekről, ezt és az ehhez kapcsolódó interjút itt tudják elolvasni.