Azt kérdezte tőlem, hogy mi az, amit én fel tudok törni a mozsarammal, ellenben ők egyéb eszközökkel nem? Most hosszan taglalhatnám, hogy miként érveltem a rám jellemző rokokó jegyekkel, de nem teszem. Azonban, amikor az ominózus mozsárral először törtem össze köménymagokat és a szemekből szivárgó olajosság megnedvesítette a gránit felületet, fantasztikus illattal töltve meg a levegőt, akkor az jutott eszembe, hogy na látod Tibikém, ez az!

Alapvetően, ha a „konyhafőnöknek” már van egy jó kése és egy megfelelő vágódeszkája (kétoldalú!), akkor már nagy bajba nem keveredhet. Tökéletesen elegendő a gasztronómiában népszerű egyenes beszédhez! Ugyanakkor látva a kereskedelmi forgalomban hömpölygő temérdek konyhai eszközt, belátható, könnyen elveszhetünk a részletekben.

A mozsár meghatároz minden későbbi ténykedést a konyhában. Szabadságot ad, kreativitást ébreszt. Dönthetünk arányokról és az egyéniségünknek leginkább megfelelő szintre csavarhatjuk a gasztrométert.

De! Még mielőtt belevágnánk a közepébe, fontos behatárolni az eszközt: mozsárból általában háromféle található meg a mindennapokban. Az első a klasszikus rézmozsár, ami vélhetőleg a nagyiéktól került a lakásba, túlélt két világháborút, valószínűleg bennünket is túl fog, általában limlomokat tartanak benne, vagy dísz, mondjuk a konyhában, de nem feltétlenül. Lényegében nem is bíztatnék senkit előtúrására, maximum használhatjuk asztalhoz hívásra, hiszen kiválóan lehet vele kongatni, de a réz reakcióba léphet a benne összetört anyagokkal, akár mérgezésig mélyítve a gasztronómiai természetű barátságot.

A második, és nagyon praktikus vonalat a kerámia mozsarak képviselik, és most szemünk előtt ne egy kávéscsészényi patikamozsár jelenjen meg, hiszen egy tisztességes mozsár űrtartalma minimum öt deciliter. Ennek a fajtának a praktikussága abban rejlik, hogy folyadéktartalmú anyagok elegyítése (dresszing, pác, etc.) is egyszerűen megoldható benne, ugyanis az anyag nem szívja magába az olajat, ecetet, gyümölcslevet. Könnyen tisztítható, ámde a kerámia simasága okán máshogy törik össze benne a fűszer. Ennek a mozsárnak a „kiváltására” tökéletesen alkalmas a Jamie Oliver-féle flavour shaker, amely roppant nagy segítség, és mióta az ajándékozó kedv és a jószerencse összehozott bennünket, elválaszthatatlan társak vagyunk, illetve fűszerolajokban verhetetlenek. Talán erről is lesz egyszer még szó.

Biztos vagyok benne, hogy egy tisztességes kőmozsár minimum tíz kilogrammot nyom. Persze, ehhez konyha kell, vagy tovább megyek: ilyen markáns tényező köré konyhát lehet építeni. Ez még számomra is álom, de álmok nélkül hová is jutna a világ?!

Szóval álljunk meg öt kilogrammban, ennyiből kijön egy tisztességes kőmozsár. Használat közben két elhatározásomnak mindig eleget teszek: sohasem mosom el mosószeres vízzel, sohasem használok benne folyékony adalékokat; arra a két bekezdéssel fentebb említett kolléga kiválóan megfelel. Evvel biztosan sokan vitatkoznának, de még az is lehet, egyszer revideálom a bennem működő nyakas kálvinistát. Száraz összetevőket porítok benne és maximum akkor törlöm át egy nedves kendővel, ha sós helyett édes álmokat kergetek. Van abban valami varázslatos, hogy ahányszor kinyitom a mozsárnak is otthont adó szekrényajtót, ott mindig fűszerillat terjeng…

Egy bekezdésnyi helyet hadd szorítsak a praktikumnak is: valahányszor használjuk mozsarunkat, tegyünk konyharuhát vagy egy deszkát a kő és a konyhapult/-konyha asztal közé. A fűszereket több részletben adagoljuk és ne legyünk türelmetlenek. Vigyázzunk a mozsártörőre (pisztillus), mert könnyen elgurulhat, leeshet, és ha leesik, ott valami eltörik: konyhakő, pisztillus, lábujj(ak).

A legvégén megállapodhatunk egyvalamiben: ha a „konyhafőnöknek” van egy tisztességes kése, vágódeszkája és kőmozsara, biztosan közelebb férkőzik a halhatatlansághoz.