Igazándiból már tegnapelőtt meg kell volna írnom ezt a cikket, de a múlt hét az olaszrizlingről szólt, hétfőtől péntekig, napi három óra alvással és sok munkával, úgyhogy most kialvatlanul, fáradtan és fájó derékkal gépelek. De megérte, mert így kellett zárni, egy ilyen rendezvénnyel, amire mérhetetlenül büszke vagyok, ahogy azokra is, akik részt vettek benne, nem tudok elég hálás lenni nekik.

Zárni, mert a magam részéről ez volt a zárás, nagyképűbben a finálé. Június elsejétől a Pécsi Borozó főszerkesztői székében Ercsey Dániel barátom követ, jómagam pedig kivonulok a magyar bor világából, a kérésére nem mondom azt, hogy végleg, de egy évre biztosan, aztán majd eldöntjük, mennyire hiányzik majd ez az egész nekem.

Tudom, ilyenkor kell következnie az indoklásnak, de nem szeretném hosszan taglalni. Elfáradtam és beleuntam. Nem a borokba, azokkal szeretném megőrizni azt a különleges kapcsolódást, ami nagyjából a kilencvenes évek közepe óta tart. Sokkal inkább a világba, ami a borokat körbeveszi.

Nagyon jó volt ez az elmúlt mintegy 17 év együtt a pécsiborozós csapattal, nagyon sok ember tett hozzá az ötven nyomtatott számhoz és az online oldal működéséhez, az ötvennél is sokkal több rendezvényhez, borversenyhez, kóstolóhoz. Rengeteg jó embert ismertem meg, lettek új barátaim, lettek közös élményeink, én személy szerint gazdagabb lettem mindezzel. Nem pénzben mérve persze, hisz mindezt működtetni sok pénzbe került, aminek csak egy részére volt külső fedezet. DE nem sajnálok egy forintot sem, mert volt benne értékteremtés. Lehetett volna több, szebb, jobb, de nincs szégyellnivalóm.

Ezért mondom azt, minden perce megérte, koccintani és kartonokat pakolni, tanulmányutakat szervezni és korrektúrázni, borvidékeket járni és borászokat megismerni, költöztetni a szerkesztőséget és néha leülni, közösen, beszélgetni és csak úgy borozni, tét nélkül.

Én most ez utóbbit szeretném legalább egy évig. Megkóstolni egy bort, meginni egy-két pohárral és mindeközben ne legyen ott a vállamon a kényszer, hogy erről írni kell. Sajnos, a végére ez lett, szinte fájt leülni a gép elé és írni, mert egyre inkább azt éreztem, ez kényszerpálya. Igen, tudom, magam választottam, de nem ilyennek. Ahol nincs szükség írásra, önálló gondolatokra, vitára, de legalább kérdésekre, ahol nincs érték, nincs önzetlenség, nincs támogatás, nincs összefogás.

A GROW du Monde a balatoni borászokkal azért volt nemes és felvillanyozó projekt, mert épp ezekből volt sok és reményt tudott adni, hogy lehet jobb, lehet máshogy. Nem mindig valami külső segítségre várni, hanem összefogva tolni közösen azt a bizonyos szekeret. Nincs bormarketing támogatás, nem kell az olaszrizling? Akkor majd együtt megmutatjuk! És összejött!

De mindeközben nagyon elfáradtam és ezért gondolom ezt jó lezárásnak. Az, amit én gondolok, amit én hozzá tudok tenni, azt nagyrészt talán már kiadtam magamból. A rendezvényeket, amikre büszke vagyok, legyen az Pannon Borrégió Top25, Portugieser du Monde, de akár a Franc&Franc, remélhetőleg lesznek, akik még sokáig továbbviszik, és persze megújítják.

A Magyar Borszakírók Körének elnöki posztjáról is lemondtam május végével, mert azt gondolom, a borszakírásnak is szüksége van egy nagy megújulásra - átgondolni, mit kellene máshogy csinálni, mit tegyünk, hogy az írók, a beszélő és olvasók, nézők, hallgatók ismét egymásra találjanak.

Azt nem hiszem, hogy meg tudnám tenni, hogy ne kövessem, hogy alakul majd a magyar bor sorsa. De a következő legalább egy év a pihenésé (no igen, van egy kivétel, egy ezerjó–előadásra nagyon rég elígérkeztem, de azzal már majdnem kész is vagyok…), más célok is vannak még bennem, előttem, amikkel foglalkozni szeretnék.

Kedves Olvasók, tőletek azt kérem, hogy továbbra is olvassátok bizalommal és érdeklődéssel a Pécsi Borozót, kóstoljatok magyar borokat és persze sose feledkezzünk meg arról: borozni mindig csak mértékkel, a bort élvezzük, ne az alkoholt!