Nyitókép: Craco szellemvárosa

Messzebbről indítok, mert értelemszerűen más aspektusból szemlélem a jelenséget. 

A bor helyzete mostanság nemzetközi szinten is elkeserítő, idehaza pláne. Ennek kiváltó okai között találni bőven átfedéseket, de én most inkább magyar sajátosságokról szeretnék beszélni, nem globális tendenciákról.

Hol csesztük el? Szerintem rögtön az elején. Itthon a bor és a borról való beszéd affektálós elitizmusa elidegenítette, eltaszította magától a szélesebb rétegeket, így válhatott fejben a mindennapok itala sokkal inkább afféle kiváltságosok alkalmi örömforrásává. Önámítás lenne nem észrevenni, milyen sokan találják kifejezetten irritálónak mindazt, ami a borivás formáját, szertartásait körüllengi. A bor zsigeri elutasítása egyfajta elitellenes reakció, akkor is, ha tévedésen alapuló általánosításon nyugszik.

Mára talán belátható: hibás gondolat volt a felső tízezerre pozícionálni „A Bort”, hozzájuk igazítani a tematizálást. Miközben a társadalmi olló egyre szélesebbre nyílik, 1% birtokolja a magyar összvagyon egyharmadát, további 10% a következő harmadot, bajos lesz nekik értékesíteni még ezt a csökkenő mennyiséget is, pláne, ha már amúgy is van egy-egy kirakatborászatuk. A maradék 89% többsége számára pedig maguk a bortermelők váltak a „Feláldozhatók” legújabb epizódjának főszereplőivé a kényszerű kiadáscsökkentés oltárán.

Nincsenek öröklött hagyományai az européer kultúrált borfogyasztásnak, amit másolni igyekeztünk, széles körben nem is teremtődött meg rá az igény. Eközben a klasszikus borozók, kocsmák sorra szűntek meg, tűnnek el végérvényesen országszerte, mindez tökéletesen jelzi a bor és a nép kapcsolatát, az átlagembertől való elszakadását. A sör és a párlatok egyáltalán nem jutottak el ilyen szintű mélyrepülésig, ennek márpedig kell, hogy valamilyen magyarázata és tanulsága legyen számunkra.

Ezen a ponton érkeztünk el az eredeti felütéshez, a boríráshoz: a körülmények ismeretében kifejezetten időszerű lenne szakítani az elitklubok vagy szivarszobák eltartott kisujjas, arisztokratikus miliőjével, magunk mögött hagyni a „savgerincet” meg a „szép bort”, mindent, amitől prüszköl az átlagember. 

Amivel próbálkoztunk (befejezetlen múlt nincs a magyar nyelvben) – a kocsmai dialógus kötetlenebb, öncenzúrától kevésbé sújtott formátuma – szinte tálcán kínálta magát. Nem kell, hogy tessen, nem kell, hogy azonosuljon vele az olvasó, de miképpen azt a mellékelt ábra is bizonyítja, sokkalta szélesebb körű elérésre képes. Ennek a műfajnak márpedig sajátja a becsomagolatlan, sarkosabb vélemény, a szabadosabb forma, ettől marad hiteles. 

Porhintéssel, bullshittel ugyanis tele már a padlás. A reklámszagú, felszopó szövegek zsákutcába juttatták a borírást, elinflálták szavahihetőségét. Egy szűk csoport ír egy szűk közönségnek a PR-univerzumon túl, ráadásul a PR és az újságírás közötti határvonal is elmosódott. Szemléletes példája ennek az a gazda, akinek az egyik bora egy nemzetközi borversenyen a legmagasabb pontszámot érte el, majd (x) szignózású cikkekben panaszolta el a fél sajtónak, miért nem lett országos szenzáció abból, hogy elkészítette a „világ legjobb borát”. A termelői elvárás tehát egyértelműen afféle históriás énekesi feladatkört szánna a (bor)firkásznak. Erre viszont az olvasóközönség már rég nem vevő (szó szerint és képletesen).

Máig élő Sztálin-kultusz Grúziában

Szóval adott egy rossz tendencia rossz reflexekkel. Mégis miképpen szakítsunk a terhes örökséggel? 

Elmondhatjuk higgadtan, többnyire el is mondtam a saját kis felületemen, milyen arányban esik vissza a borfogyasztás, hogy alakultak, alakulnak a termőterületeink, a kisbirtokok száma (mind feleződött a rendszerváltás óta), hogy áll összeurópéer szinten a magyar bor ára (hátulról a második), ahogyan kiszámíthatom azt a tendenciát is, hány évig számít még borvidéknek a törvény bötűje szerint a Pécsi, ha megengedően csupán folytatólagos tendenciát rajzolok fel (17 év maradt). 

Néhány szomorkás szmájli és általános agyonhallgatás követte a mondandómat, azaz ingerküszöbön innen maradt. Majd mikor mindezt más formátumban, stílusban összesítettem néhány pohár mellett/után, széleskörű felháborodást vált ki. Hölgyek-urak, a rossz hír hozójára kell haragudni, vagy netalán a rossz hírrel magával kellene kezdeni végre valamit? 

Tisztában vagyok vele, hogy a személyes érintettség zavarja a tisztánlátást, jómagam is rendelkez(t)em borász hiúsággal, ettől függetlenül meglepett némileg, hogy a piaci szereplők, direkt vagy indirekt módon érintettek, az érdemi mondanivalóra nem reagáltak, elakadtak kiragadott pontoknál. 

Egy éve már, hogy belenéztem a távcsőbe és egy jéghegyet láttam a horizonton a képzeletbeli Titanicon utazva, így magamra nézvést inkább a mentőcsónakot választottam. 

Amennyiben arcvesztéssel jár beszélni a problémákról, felhívni az ágazat sérülékenységére a figyelmet, akkor csupán jó szolgálatot tettem azzal, hogy magamra vállaltam a feladatot. Ne kenegessük már tovább a szart, ne söpörjük szőnyeg alá a szemetet, vagy dugjuk a fejünket a homokba, itt az apropó maga. A hallgatás beleegyezés – a közállapotokra nézvést is. Kérdezném akkor tisztelettel, van-e értelme folytatni mindezt a jól megszokott mederben csordogálva, a biztos kiszáradás tudatában? Ki-ki keresse magában a választ, ha valóban fontos számára a bor ügye.

Végezetül elmondanám, én mit képzelnék/várnék el egy borírótól: hasson! Akár meggyőződésből, akár pénzért ír, szélesíteni kell a borivók táborát, kedvet csinálni a boriváshoz, közösséget kovácsolnia, teremtenie. Minden egyéb, a bor és az ország szempontjából indifferens. Ez persze csak abban az esetben tisztességes és reális elvárás, ha mindemellett a boros közeg, a bor készítői is lekaparják magukról a patetikus maszlag hamiskás rétegeit, befejezik önnön szobruk ácsolását és az egészre, az Ügyre koncentrálnak. A magam eszközeivel ezen ügyködtem és ügyködök mai napig, több-kevesebb sikerrel. 

A cikk címe, amire reagálok, így szólt: “Mi a dolga egy borújságírónak?” Meglátásom szerint ugyanaz, mint minden más esetben. Csupán egy dolog számít, amennyiben végső mérleget vonunk: élhetőbb helyet hagytunk-e magunk után a munkásságunkkal? Ha a zsugorodó borpiacra vagy a bormédia szilánkos romjaira tekintek, nem áll jól a szénánk. Továbbgondolva, amennyiben a bor társadalomra, kultúrára gyakorolt hatására, illetve a bor apropóján kiváltott diskurzus szelep-funkciójára gondolok még borúlátóbb vagyok a tevékenységünk megítélésében. A statisztikák szerint pedig az ifjabb generációk végérvényesen elfordulnak a bortól, ami még szomorúbbá tesz. Kívánom nekik, hogy találjanak vissza hozzá, néhány ezer évig egész jól elvoltunk vele…