Az elmúlt hetekben elég sok időt töltöttem a magyar egészségügy tanulmányozásával. És viszont, a magyar egészségügy is tanulmányozott engem, rendesen. Emiatt persze voltak járulékos mulasztásaim, egyrészt a pécsiborozós írások húzódoztak el, másrészt a borozások is megritkultak, majd el is maradtak, lévén orvosaim javaslatára a kóstolást is abba kellett hagynom, legalábbis az utolsó szakaszban, mielőtt a szakrendelők állapotfelmérése után a kórház is sorra jutott volna. Viszont most lett időm, s ha rövidítve is, de bepótolom, elmondom, mi is történt velem mostanság. Borról is lesz szó, nem kell elkapcsolni, itt a folytatás.
Utolsó nagy borozásként a kényszerű szünetet követő reménybeni további nagy borozások előtt, már legalábbis nekem volt ez így tervezve, novemberben összeszedtünk egy kis csapatot és elmentünk semleges terepre. Pécsi, szekszárdi, villányi boros barátaink és a Pécsi Borozó aznap este szabad része elkalandozott Hercegszőlősre (a határ horvát oldalán, odafelé laza másfél óra alatt) és belekóstolt a Belje Pincészet boraiba.
Volt már róluk szó nálunk, profi itt szinte minden, ennek megfelelően elsőre talán tartózkodó is, de aztán a borok többsége meggyőzött minket. Olaszrizling, először és mindenek felett. Pálos Miki barátunk akkor hajtott fejet, amikor ráadásul megtudta, hogy a cég az 583 hektárjából 400 hektáron olaszrizlinget termel. A kóstoló végén ezt kértük vissza, semmi nagy prémium és drága bort. Közte korrekt chardonnay, a vörösök más hangulatúak, kétségtelen, de van bennük lélek, főleg a merlot volt gazdag, izgalmas, a pinot noir meg olyan jól kortyolható, finom háttérzene. Volt vagy tucatnyi kóstolt bor, hozzá 1526 óta a pince és a pincészet története is. Nagy fejlesztésekbe kezdtek és nagy terveik vannak még, majd ezekről máskor beszámolunk, addig is érdemes betérni, ha arra visz utunk.
A bor után persze éhesek lettünk s szülőfalum kedvenc csárdájában, a Pikecben találtunk magunknak esti tanyát, az eresz alatt szárított dévérkeszeget olajban tették el, s előételként kínálták fel nekünk. Pótlást is kértünk, az is elfogyott szempillantás alatt, mellé a szerémségi Mačkov Podrum akácban érlelt Akacia Sauvignon Blanc-ja került pohárba. A halpaprikást vegyes halból kértük, a Duna partján, szabad tűzön készítették nekünk két bográcsban, csípősebbet és olyat is, amitől nem csuklanék az est hátralévő részében. Házi tésztával, meglehetősen jólesett, bontottunk hozzá a hozottból is, Iványi Emese a Vylyan Bogyólét tesztelte velünk, míg Heimann Zoltán az Ideivel és a Birtokborral próbálkozott, tegyük hozzá, sikerrel. Mostanság divatja lett az étel-ital párosításnak, könyvet is jelentetett meg róla Herczeg Ágnes, akit majd ezekről a párosításokról is faggatunk hamarosan a Pannon Borturisztikai Centrumban. Bontottunk a szintén szerémségi Vinarija Kovačevič Aureliusából, merlot és cabernet sauvignon házasítása, Gere Viki le is archiválta a saját Aureus mellé.
A kórházban reggel kellett intéznem a becsekkolást, étlen-szomjan, becsszóra. Be is tartottam, majd’ három hónap vizsgálódás, kutakodás után legyen végre meg ez az utolsó vizsgálat is, legyen valami végeredmény. Végül az megnyugtató volt, hogy félidőben már én vezettem. Másnap hajnalban, már túl a műtéten, egy egészében álmatlan éjszaka reggelt ígérő szakaszában jutottam el idáig az emlékeimben. Felidéztem minden egyes falatot, minden korty bort. Mellettem Zoli bácsi félóránként megpróbált megszabadulni az oxigéntől és egyéb vezetékeitől, a nővérek óránként kötözték újra, Pista bácsi meg horkolt, mintha mi sem történt volna. A rádiót hallgattam, éjszaka a délről érkező hullámok a 400 ágyas klinika hatodik emeletén kiválóan segítettek visszaidézni a Pikecben töltöt estét.
A halpaprikás telt, érett fűszerpaprikás, de a kesernyésséget nélkülöző íze, a halak, a harcsa, a csuka, a ponty, a süllő, mindegyiket molekuláris szinten vezettem le, elméletben persze. Éjfél után vizet már ihattam. Néhány perceket tudtam ugyan aludni a kényelmetlen ágyon, bár nem csak az ágy, hanem a belső feszültségem se hagyott mélyebb álomba merülni. Öt óra után már a tárcsán kisütött halakat idéztem fel.
Sült harcsát és süllőt kértünk. Hozzá az egyik szerb kultuszbort, az oplenaci Podrum Vina Aleksandrović Trijumfját. Döntő többségében sauvignon blanc, 15 százalékban pinot blanc és rajnai rizling. Nem volt rossz párosítás, még ha vörösről fehérre is váltottunk vissza. A harcsa kissé zsírosabb volt, mint szeretjük, de a süllő friss és kiváló, nem volt szálkásra sütve, ahogy azt kell is egy borozós Duna-menti éjszakán, a legészakibb vajdasági csárdában. Visszaúton majd’ három órát jöttünk, akkora köd volt, hogy az orrunkig se láttunk. Szabó Zoli vitte a mi csapatunkat Villányon át Pécsre, emzé kolléga meg az autópályán nyomult - ötvennel is akár - a társaság másik felével Szekszárdig.
És ha már Heimann Zoltán neve az előbb itt szóba került, mindeddig nem írtam meg egy október végi borvacsora történetét sem. Mindig toltam magam előtt, jól szerettem volna megoldani a feladatot, de gondolataim már el-elkalandoztak, nem nagyon tudtam volna egy hosszabb lélegzetű írást összehozni. Már amilyent szerettem volna. Aztán mostanra eljutottam egy tömör verzióig, bízom benne, hogy ez is kellőképpen érzékletes lesz. A kórházi ágyon emlékezetből ettem újra mindegyik fogást, kóstoltam újra mindegyik bort. Aggódtam is, hogy reggel mit mutat majd a véreredményem, de mindezekről majd a következő részben.