A nyitókép Ercsey Dániel fotója

Olyan egyszerű lenne mindig csak a jóról beszámolni. Megírni, hogy összefutottunk Zsolttal a gyöngyöspatai vulkanikus fesztiválon (tényleg, még azt sem írtam meg, pedig lenne mit), ott megbeszéltük, hogy felkeresem őket és lám, be is állítottam Miskolcra, a hirtelen jött télben (pedig még csak szeptember 14-ét írtunk). A borok jók, Zsolt jól van, mindneki mosolyog, az élet szép. Hát egy fittyfenét!

Fotó: Ercsey Dániel

Az élet ugyan szép, hiszen szeretünk élni, néha a nap is süt (no nem a látogatásom alatt), de bizony a problémák lassan maguk alá temetnek mindannyiunkat. Kezdjük azzal, hogy Magyarországon egymillió borfogyasztó tűnt el az elmúlt évek alatt. Értitek? Egymillió! Folytassuk azzal, hogy elkezdődtek az általam már évek óta várt (no nem örömmel várt, inkább csak megelőlegezett) pincebezárások. Szabó Zoli, a Mörk pincészet, itt Miskolcon a Bűdi pincészet, a Bükkben a Mezei Pincészet, de ott vannak a Pfneiszl lányok és Weininger is kivonult a magyar oldalról. Mindeközben zajlik a generációváltás, ki tudja mi lesz Töltl Szepi borászatának a sorsa?

Aki a külföldi piacokra vetette vigyázó szemét, eddig akár sikeres is lehetett. De az elmúlt években a hagyományos bornemzetek piaca is összeomlott, egyre kevesebb bort isznak szerte Európában, kivéve a szerbeket, ahol talán Vucsics áldásos tevékenysége miatt nemhogy csökkenne, inkább nő az egy főre jutó borfogyasztás.

Mindemellett a nyugati piacokon egyértelműen kifulladni látszik a natúr bor. Azt ugyan nem tudom, hogy a divathullám csengett-e le, vagy éppen a natúr szekérre felülő egyáltalán nem natúr borászatok bomlasztották szét a rendszer hitelességét, de ez nem változtat a tényeken. A natúr borok sikere stagnál, de globálisan már egyértelmű, hogy többé nem is lesz nagy boom az ügyben.

Fotó: Ercsey Dániel

És akkor itt van egy olyan csupaszív fickó, mint Sándor Zsolti, aki ebből szeretne megélni, eltartani a családját, miközben a fenti problémák mindegyikét a saját bőrén érzi. Na olyankor jön a címben feltett kérdés. - Kell ez nekem? Mármint a natúrság? Hiszen bár mindenkinek tetszenek a borok, mégsem rendelnek. Vajon velem van a baj? - Nekem pedig elszorul a szívem, mert egész egyszerűen nem hiszem el, hogy évi 12 ezer palack bort ne tudna felszívni az alattunk elterülő százhúszezres város, Miskolc. Értem én, hogy szarban vagyunk, mind az ország, mind Európa, csökken a vásárlóerő, sőt, itthon már a béka feneke alatt van, de ezen biztosan nem segít sem a cinikusan mantrázott „jobban teljesít“, sem az alkoholmentesítő technológia. A vidék, ha már meg nem halt, akkor haldoklik! Ugyanazt látom Somogytól Borsodig, Csongrádtól a Nyírségig. Felhagyott dűlők, kiürült falvak. Emberek, akik nem tudják megvenni a kiflit, nemhogy a bort. Szomorúság, reménytelenség. Olyan munka, ami már a munka elvégzése közben ráfizetéses, mert nem fizetik meg. Pénz, ami kézhez kapva kevesebbet ér, mint néhány éve. Árak, amik elszálltak és növekvő infláció. Nem vagyok vak, tudom, hogy ez nem csak az ország problémája, sokkal inkább globálisan borult a bili. Értem, hogy csak kis porszemek vagyunk a gépezetben. De attól még nem tudom behunyni a szemem, nem tudok elfordulni és nem, a legkevésbé sem fogom befogni a számat! Az olyan tisztességes embereknek, akik a munkájukból próbálnak megélni, de bizonytalanná válik az egzisztenciájuk, segítség kell. Ha nem állami, akkor civil segítség. Most nem annak jött el az ideje, hogy páncélszekrénybe rejtsük amink van, hanem annak, hogy összefogva segítsük meg egymást. Hogy a boltban előttünk álló idős néninek megvegyük a kenyeret, amit egyébként nem tudna kifizetni. Hogy az írónak, aki éppen fel akarja adni a hivatását, megvegyük a legutóbbi könyvét. Hogy a szívünknek kedves borásztól vegyünk egy karton bort. Hogy a megunt, vagy kinőtt cipőt ne a kukába dobjuk, hanem juttassuk el a rászorulóknak. Hogy a gyerekek osztályfőnökének pedagógusnapra ne virágot vigyünk, hanem vásárlási utalványt. A gyerekeinket pedig ne influenszerkedésre, hanem munkára neveljük, bármilyen nehéz is azt bizonygatni, hogy végül a becsületes munkának megtérül az ára!

Fotó: Ercsey Dániel

Aki pedig éppen azon gondolkodik a Tesco polca előtt állva, hogy levesz a polcról egy új-zélandi sauvignon blanc-t, az gondolja át még egyszer, aztán irány a kedvenc magyar borászata, ahol - higgyétek el - nagy örömmel fogadják majd! Ha pedig tanácstalanok vagytok, hogy milyen bort vegyetek Sándor Zsoltitól Miskolcon, hát íme az én javaslatom:

AnnaLuca 2022

Közepes óarany szín, szűretlen. Illatában pici füst, szilva, aszalt meggy, körte. Vakon, vagy fekete pohárból még akár vörösbornak is nézném! Szájban nagy testet kapunk, feszes tannint és kerek savakat, a lecsengésben tonikos vagy inkább grapefruit-os kesernyét. Üdítő a korty, jól esik inni. Ki hinné, hogy ez egy cserszegi fűszeres? 87/100 pont

(Zárójelben jegyzem meg, mert nem hiszem, hogy kapható lenne, hogy kibontottunk egy 2015-ös AnnaLucát is, ami egészen elképesztő formáját mutatta. Jázminnal, birssel, narancslekvárral és gyógynövényekkel, frissességgel és végtelen lecsengéssel. Ijedtemben adtam is rá 90/100 pontot!)

Fotó: Ercsey Dániel

Emellett persze van Zweigeltből siller, egy (deep) Purple munkanevű vörösbor, ami még nem biztos, hogy így kerül forgalomba és persze a 18-as Médea, amiről majd inkább egy Lecsengés videóban mesélek, itt csak annyit, hogy 39 palack maradt és eléri a 94/100 pontot! Zsoltinak azt javasoltam, hogy ilyen mennyiség mellett ezt a minőséget legalább 300 Euro/palack áron adja, úgyis el fog fogyni. Ha ennél olcsóbban lehet hozzájutni a pincénél, az azt jelenti, hogy nem fogadta meg a tanácsomat, és a bor a bestbuy kategóriába esik. Még 299 Euróért is.