Ebben az otthonosságban, nyugalomban üldögélhettünk egy hatalmas diófa árnyékában, egy takaros kis tanya teraszán, kadarkát iszogatva, miközben mellettünk cirmos macska heverészett a napsütéstől felmelegedett betonpárkányon. Az embert valóban olyan érzés töltötte el, mintha kiszakadna a város forgatagából, a hétköznapok rohanásából és hazaérne. Haza, a nyugalom szigetére. De nem csak számunkra volt szerelem első látásra a Porkoláb-völgy, hanem vendéglátónk, dr. Illyés Miklós számára is.

Néhány éve kezdődött minden, amikor egy új diagnosztikai módszert fedezett fel az egyik társával, így ennek kapcsán előadásokat tartott az ország több városában, többek között Szekszárdon is. A munka aztán tanyanézéssel párosult, így hamarosan egy régi álom megvalósulása kezdett körvonalazódni.

                                                                                                                     ^{Fotó: Kovács Viktor}

Megláttam ezt a völgyet, és elakadt a lélegzetem. Úgy éreztem, hogy teljesen mindegy, mit ajánlanak, az is, hogy mennyiért, nekem ez kell. Annyira megfogott a Porkoláb-völgy, hogy ez a szerelem most már a hetedik éve tart, és egy pillanatra se hagyott alább. Megvettem ezt a tanyát, ami rendkívül rossz állapotban volt. Eleinte a szomszédom gyalogkadarkáját kezdtem el művelni, és mit tesz Isten, a 2007-es kadarka cuvéemmel rögtön aranyérmet nyertem. Ez egy olyan nyitány volt, ami engem is meglepetésként ért. Azóta minden évben, ahányszor csak indultam, mindig érmekkel jöttem haza. Ez rámutatott arra a képességemre, hogy szeretem és értem a bort, és az ízlésem rááll arra, ami az emberek többségének az ízlése. Ez nagy előnyt tud jelenteni.

Kezdetben még kis mennyiségekkel kezdtem, aztán vettem egy mély levegőt, vele együtt pedig újabb és újabb területeket, míg végül kialakult ez a két hektár. Szépen csendben, észrevétlenül beálltam azok közé a borászok közé, akiket ismernek itt Szekszárdon, és talán már másutt is. Eközben pedig annyira beleszerettem a Porkoláb-völgybe, hogy amikor csak tehetem, mindig ellógok Budapestről. Csütörtökön alig várom, hogy az utolsó páciens is elmenjen, aztán csapot-papot hagyok magam mögött, és szaladok le a szeretett tanyámra. Télen-nyáron itt vagyok, hétvégente mindig, de van, hogy hétközben is.

Azért van még egy csavar az Illyés Kúria történetében, hiszen nem a hagyományos szőlőművelés és borkészítés folyik a pincészet területén, az ökológiai gazdálkodás elvei mentén művelik a szőlőt. Bár kezdetben nem ez volt a cél, mégis várható volt a dolgok ilyen jellegű kimenetele, hiszen szakmájánál fogva nagyon közel áll gondolkodásvilágához a természet megóvása. A szőlőbirtok mellett így hamarosan egy ökológiai kutatási program résztvevője is lett.

Egy kicsit különcnek számítok a biogazdálkodás miatt a környéken, hiszen a többiek nem annyira nyitottak, vagy nincsenek rákényszerülve erre. Számomra is inkább tudati kényszer ez. Katartikus élmény volt, amikor elvégeztem az átállást és végeredményben egy virágzó rétet tettünk a sorok közé. A következő történt: már az első évben, amikor egy júniusi estén kimentem, méhek, rovarok millió települtek vissza, szinte hangos volt a szőlő a zümmögésüktől. Az addig steril valami élővé vált. Aztán ott fészkel a madár a szőlőkarón. A madár, ami a legérzékenyebb élőlény, ami abban a pillanatban elpusztul, mihelyt megeszi a permettől fertőzött rovarokat. Aztán megjelent a nyúl, ami a pillangós növényeket eszi. Minden visszatért, aminek eddig is itt kellett volna lennie. A legnagyobb eredménynek tartom az ökológiai termelésrendszerben, hogy a szőlőültetvény nem egy osztályidegen elem a természet ökológiai rendjében, hanem annak szerves részévé válik.

Borkészítésnél a legnagyobb különbség a hagyományos módszerhez képest, hogy sokkal kevesebb ként használnak. Miklós további technológiai fogása, hogy szűretlenül teszi borait a fogyasztók elé. Ennek oka, hogy a szűrés által olyan makrofehérjéket is eltávolít az ember, amik véleménye szerint mindenképp kellenek a bor ízébe.

Az eredmények pedig őt igazolják 12 arany, 1 ezüst és 1 bronz éremmel. Az Illyés Kúria eleddig még egy versenyről sem jött haza üres kézzel, de Miklós szerint ez nem az ő, sokkal inkább a Porkoláb-völgy érdeme.