Nem is olyan régen egy négy napos hosszú hétvégét töltöttem Hegyalján a barátaimmal. Már már mindenki átlépte vagy legalábbis megközelítette a bűvös negyvenes számot, vagyis a hirdetők kedvenc kategóriájába tartozunk, van családunk, egzisztenciánk, szabadidőnk, amit ráadásul egy borvidéken akarunk eltölteni. Ez a típus, a negyvenes férfi, ideális vásárló! A probléma talán csak annyi, hogy nem iszik bort, vagy ha igen, hát nem ért hozzá. Ezen persze lehet változtatni, de ennek a dolgozatnak a kereteit szétfeszítené a boros oktatás és média lehetőségeinek a feszegetése, így maradjunk a kávénál. Öten voltunk, egy borszakíró, ami ugye eleve determinálja a programot és négy borkedvelő, akik közül hárman bor és sör, vagy méginkább sör és borkedvelők, illetve egy a sört messziről kerülő igazi amatőr borrajongó. A túra is sörfőzde látogatással indult és egyébként részemről egy gin lepárló üzemben zárult, de ezzel megint eltérek a fősodortól, ha lesz rá egyszer igény, ezt is szívesen megírom. Fontosabb viszont, hogy naponta legalább háromszor, néha négyszer, szélsőséges esetekben ötször is megálltunk kávézni. A csapat szeret és szokott is utazni, sokkal jobban tudják, hogy milyen a jó kávé, mint azt, hogy milyen a jó bor, ergo az volt a kérés, hogy lehetőleg jó kávét igyunk. Mindig, mindenhol.

Abba most ne menjünk bele, hogy szerény meglátásom szerint ez az ország egészét tekintve is lehetetlen küldetés, ergo nem Tokaj-specifikus, hogy sok a rossz kávé, ezzel együtt a jelenség rendkívül szomorú. Viszont az is gyorsan kiderült - szerencsére van bőven tapasztalatom -, hogy a bevált helyeken minden rendben, vagy majdnem rendben van. Mád bejáratánál, Tokaj belvárosában és Bodrogkeresztúron a rabbi háza mellett tényleg jó a kávé, ahogy Encs ikonikus éttermében is. Viszont, és most jön a mondandóm szomorú része, mindenhol máshol katasztrofálisan rossz. Kétszer reggeliztünk Tokajban, a sétáló utcán egy újonnan nyílt (tavaly, ha minden igaz) szállás éttermében, a harmadik reggel már könyörögtek a többiek, hogy ne tegyük. Átlagon aluli kávé, ízetlen barna lötty, mellé pirított párizsi mint a ham&eggs alapja. Nagy reményeket fűztem egy tarcali bárhoz is, ahol a cappuccino átlátszó üvegbögrében érkezett, tejhab nélkül, ergo inkább tejeskávé volt, ráadásul túl magas hőfokon készült és leginkább a pirított zacc ízét hordozta. Fél korty is sok volt belőle, otthagytuk és átmentünk egyből utána (!) Mádra egy másik helyre kávézni. A sort folytathatnám Sárospatak és Sátoraljaújhely ihatatlan kávéival, de kár a szóért. A kávé inkább nekünk, fogyasztóknak fontos, annak aki főzi, kevésbé.

Merthogy aki kávézik, annak a kávé fontos! Fontos mint rituálé, fontos mint íz és illat, fontos mint az az idő, ami alatt beszélgethet a barátaival. Talán bele sem gondolunk, de egy városi embernek, aki mondjuk specialty kávékat iszik, a szeme sem rebben, ha egy cappuccino 800 vagy 900 Ft-ba került. Ha ebből megiszik egy nap négyet, máris 3600Ft-ot költött kávéra, anélkül, hogy mindet felírná egy kis füzetkébe, mint extra kiadást. Ez bizony több mint 100.000 Forint minden hónapban, amit kávéra költ. Ha nem lenne egyértelmű, leírom: aki jó kávét iszik, annak egyrészt van erre pénze, másfelől van némi ízlése is. Innen már csak egy ugrás a jó bor, akár helyben fogyasztva, akár ajándékba. Ha viszont a kávét elrontjuk, nincs az az Isten, hogy a kávéivó akár csak egy percig is maradjon és vásároljon valami mást. Ha úgy tetszik a kávé a belépő a borvilágba, pontosabban egy komoly fogyasztói rétegnél ez így működik. Nem lenne hát érdemes jobban odafigyelni rájuk és a kávéra is, amit az asztalukhoz viszünk?

Ez a cikk először a Tarcali Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet magazinjában jelent meg.